"Akkor Európa muszlim lesz!

Ésakko' miva'?"

(A pontos idézet így hangzik: "Akkor Európa iszlám lesz! És akkor mi van?")

A idézet szerzőjének nevét még kezdőbetűkkel sem érdemes jelölni, csak mint típus érdekes: a szélsőséges individualizmus "nagy" egyéni kibontakozása helyett a démonikus személytelenségnek, a harsogva hirdetett "szabadság" helyett a rövidre zárt, szektás mechanikusságnak, az embertelen gépiességnek ijesztő manifesztációja.

Egy fogalmat mindjárt kölcsönöztünk a mitológia világából (démonikus), de bármennyire anakronisztikusnak is tűnhet e nyelvezet használata, mégis alkalmasabb korunk abszurd és szürreális jelenségeinek leírására, mint annak a társadalomtudománynak a terminológiája és zagyvasága, amellyel a bőségesen javadalmazott és gyakran agyonhájpolt, sunyi áltudósok árasztják el az egyetemeket, hogy hallgatóik a valóságos kérdések felvetéséig még csak el se juthassanak...

A továbbiakban sem riadva vissza az évszázados, évezredes mitológiai szimbólumok művészi nyelvezetétől: a korunkban magát liberálisnak nevező lények természetét úgy írhatnánk le, hogy jelszavakkal, kitűzőszövegekkel, performanszokkal felcicomázott semmi, maga a végletesen kiüresített emberi létezés, tehát démoni (értsd: személytelen, embertelen) létdeficit — menjünk bátran tovább: maga a bukás, a kárhozat.

Ez nem az élet, amely csoda, elbűvölő misztérium, hanem csak valami csökevénye annak, mint a vírus, amely valamiképpen csak egy kódhiba az élő és élettelen határán  — "bug".

Az életet rontja, de tenyészni akar, virulensen, agresszíven, elárasztani mindent és mindenkit, fertőzni és fertőzni. És ezért képes perverz házasságra lépni a leplezetlenül zsarnoki iszlámmal.

Ésakko' miva'?

A liberális virtus: ha már hazudunk, hazudjunk nagyot! Ha valakinek nem adatott meg, hogy megismerkedhessen az összehasonlító vallástudománnyal, hogy kicsit elmolyoljon az orientalisztika világában, akkor is gyorsan tájékozódhat a liberális fordított beszéd gyakorlata szerint: az iszlám nem, nem a béke vallása: az iszlám a háború vallása. Pont. Harcias sivatagi kalmár-martalóc törzsek körében született, történetét vérrel és karddal írták. A Koránt bárki a kezébe veheti magyar nyelven is Simon Róbert fordításában. Nem bonyolult olvasmány. Aki találkozott már vallási, szakrális irodalommal, az azonnal érzékelni fogja, hogy a szerző nem igazán spirituális ember, vallásos ismeretei megdöbbentően ködösek, e könyv mitológiai, spirituális szimbólumrendszere még kezdetlegesnek sem nevezhető. Az egész voltaképpen nem egyéb, mint egy hadvezér csatába hívó szózata. Az egyszerűség kedvéért a "hitetlenek" ellen, vagyis mindazok ellen, akik nem ők. Mohamed bátor harcos, kiváló stratéga és államszervező volt. Nagyszerűsége ebben kábé ki is merül — persze ez sem kevés —, de egy valóságos szellemi és spirituális embertől olyan távol állt, mint Makó Mekkától...

Két nagy birodalom között egyesítette a folyton viszálykodó, harcias arab törzseket, és sikerein felbuzdulva lelkesen belefogott a hódításokba. Ez az iszlám lényege, máig élő öröksége: folyamatos harc a "hitetlenek" ellen, amely prózai módon nem egyéb, mint rablás és fosztogatás, a leigázottak erőforrásainak kiszipolyozása, majd tovább az újabb és újabb préda után. Az egykor oly becses, minden ókori nép által nagyra becsült Egyiptom pöcegödörré változtatása, a fellahok iszonytató nyomurúsága ennek fájdalmasan szemléletes történelmi példája volt.

A hithű muszlim férfi archetípusát a janicsár seregben, a basi-bozukban, az Iszlám Állam vérszomjas, szadista, rabló martalócaiban kell keresni.

A vegytiszta arábiai monoteizmusok az ikonoklasztázia sivárságából és a könyörtelen törzsi önzés talajából nőttek ki. A világ csodáját univerzálisan tisztelő, így egymást is isteneikkel együtt elfogadó ókori politeizmus ökumenizmusának népei — az istenségek egymásnak való megfeleltetése alapján — tudtak egymással törvényes szövetségeket kötni, együttműködni. A törzsi monoteizmusok kvázi "ellenvallásként" (Assmann) jöttek létre: mindenki mást a törvényes létezésből kirekesztve, dehumanizálva, akik felé még az eskütételük is csak bármikor megszeghető fondorlat — sőt a puszta életüket sem becsülik semmire. Így ezekkel sem szövetkezni, sem békében együttműködni biztonsággal nem lehetett és ma sem lehet: csak a harc vagy a behódolás létező opció, tertium non datur...

Az ikonoklasztázia fajunk legpusztítóbb találmánya. Az ellenvallások képrombolása azt jelenti, hogy a sivatag népeinek sivár környezetében, a természeti jelenségek lenyűgöző világának hiányában nem tárulhatott fel a Teremtés csodájának szentsége, a sívó homokon nem születnek színes vallási szimbólumok, gazdag mitológiák. Az istenséget valahová a távoli egekbe száműzték, az éjszakai csillagok mögé, a képzelet pedig csak a szikár emberi létezésük köréből meríthetett mintázatokat, az pedig az ősi Arábiában kegyetlenül kemény volt. Így például Egyiptommal szemben, ahol minden jelenségben a Teremtés ragyogó csodájának és szentségének megnyilatkozását fedezték föl, melybe magukat is szépen, méltóságteljesen ábrázolva helyezték el a többi létező körében, Arábiában a Kozmosz, az Univerzum, a Természet szakralitása leértékelődött, a jelenségek pusztán adható-vehető dolgokká vagy elrabolható zsákmánnyá silányultak. Ez a világot végzetesen deszakralizáló tendencia gyűrt maga alá mindent végül nálunk is, amikor az új- és legújabb korban a gazdaságnak a kultúra minden más területét önmaga alá rendelő zsarnoksága az ún. materializmust létrehozta. A materializmus nem az anyag tiszteletét jelenti — pedig milyen hátborzongatóan titokzatosnak mutatkozik a tudományos felfedezések tükrében is —, hanem csupán az ellenvallások képromboló, lealacsonyító prédaszellemét. (vö. A. Loszev)

Az ókori politeizmusok lenyűgöző műalkotásként tekintettek a világra, az egyiptomi ábrázolások szépsége és harmóniája elbűvöli még korunk emberét is, turisták szájtátó tömegei kavarognak folyamatosan a fenséges műemlékek között. A politeista vallások az emberi életben elkerülhetetlen rosszat és fájdalmat is szervesen beleépítették panteonjukba, ezáltal feldolgozhatóvá és elviselhetővé téve azt. Ezzel szemben a sivatagi ellenvallások megalkották a "Sátán" személyét/fogalmát, amely érthetetlen módon teljesen kívül esik a kozmikus létrenden — ami képtelenség —, és ez a sivár ködalak valamiképpen istenségük ellenlábasaként okává, forrásává és szimbólumává lett minden rossznak. Egyszer egy ügyefogyott ajánlás nyomán vettem a kezembe H. Hesse Demian c. hervasztóan didaktikus irományát, amelyet türelmemet elvesztve az utolsó harminc oldalnál feladni kényszerültem. Mégis volt benne egy felejthetetlenül zseniális, mély antropológiai jelentéssel bíró paradox mondat, amelyért megérte a bosszúságot: "Az emberek isteneket teremtenek maguknak, és azok megáldják őket." Vagy — teszem hozzá: megátkozzák. Az elszegényített és kiüresített szakrális képzeteknek ez a salakja, ez a torzszülött mitologikus alak, a Sátán, az arábiai sivatag lelkében született, és az embernek az a hátborzongató érzése, hogy ennek a szelleme valamely titokzatos módon ható és uralkodó jelenséggé vált hanyatló korunkban. Mindenesetre világunk szentségtelen prédaszelleme felzabálni látszik természeti környezetünket, emberi világunk vitalitását, hovatovább egész planétánk jelenleg ismert életét fenyegeti immár.

És merészen kitartva a mitologikus szimbólumok nyelvezete mellett: ez a pusztító sátánizmus annak a perverz frigynek a végső alapja, amely a fékevesztett liberalizmus tébolya és az iszlám megveszekedett őrülete között — minden feloldhatatlan ellentét dacára és legnagyobb megdöbbenésünkre — megköttetett.

A szélsőségesen ikonoklaszta, törzsi monoteizmus elfordul a Teremtés csodájának szemlélésétől — az őrjöngő liberalizmus szelleme már kéjesen mocskol be és pusztít el mindent a szemünk láttára. Itt érnek össze.

De miközben az egyik a "szabadság" korlátlanságáért tüntet, a másik a rablóbandák és martalóc seregek kollektív zsarnokságának jegyében áll.

"Ésakko' mi van?"

Az egyik a szexualitás szabadosságát, sőt a minden korlát nélküli perverzitást propagálja; a másik a középkor korlátait és korlátoltságát tehetetlenül hurcolva, a nyugati világ fertőzésétől ellentmondásosan és teljesen zavarodottan, riasztó agresszivitással ragaszkodik a számunkra, magukat még mindig európainak tartó emberek számára, visszataszító szokásaihoz.

"Ésakko' miva'?"

Az egyik a nők "jogaiért" liheg a történelem legszabadabb és leggazdagabb társadalmaiban; a másik gyalázatos szolgaságban, alávetettségben, rabszolgasorban tartja lányait, asszonyait, megcsonkítja gyermeklányok nemi szervét, a házasságon belüli erőszakot nem utasítja el, a gyermekházasságtól és pedofíliától sem riad vissza, és ragaszkodik a még a mohamedi állandó harcok korában született poligámia intézményéhez, amely az európai jogrenddel szintén teljesen összeegyeztethetetlen.

"Ésakko' miva'?

Az egyik szellemi torzszülöttként szánalmas fesztelenséggel és nevetséges öntudatossággal hirdeti istentagadó voltát, tehát a világ szakrális szemlélésének és tiszteletének programszerű elutasítását, az ateizmust (ami máskülönben esztétikai és antropológiai képtelenség, voltaképpen evolúciós zsákutca); a másik bőszen és harciasan hirdeti saját kezdetleges és torz, szinte sátáni istenképének mindenek fölött való voltát.

"Ésakko' miva'?

Az egyéni önzés szektásai szövetkeznek a kollektív, törzsi szellemű önzés fanatikusaival.

És tényleg: akkor most mi van?

Akárhogy is, de leplezetlen szövetségben indulnak csatába, hogy leigázzák és felzabálják az egész világot, hogy bemocskoljanak és elpusztítsanak mindent, ami valaha értelmet és méltóságot adott emberi létezésünknek, hogy létrehozzanak egy ma még elképzelhetetlen földi poklot, hogy torz "isteneik" átka és a vérfagyasztó sátánizmusuk végleg elpusztítsa fiatal és rövid életű fajunkat — miután egymással is véresen leszámoltak.

Ez van.