2015-ben kővé válva bámultam a tévéképernyőn, ahogy idegen, keleti vonású emberekből álló tömegek tömött sorokban masíroznak át országunk határain, és megszállják a fővárosunk egyes tereit, aluljáróit. Ezek a képek örökre beleégtek a retinámba — azokkal a szelfikkel együtt, amelyeket valami lelkesült afgánok készítettek azzal a tramplival ölelkezve, miközben szerte a fejlettnyugaton demonstráló csoportocskák örömtáncot jártak "welcome refugee" feliratú, hippivirágos táblácskáikkal. És miközben Werner "Kapu Szárnyakkal" Faymann osztrák kancellár szívet tépő szónoklatain és kifogástalan sminkjén felbuzdulva rettenthetetlen emberbarátok konvojai indultak hazánk felé, hogy a gaz, lator, nácifasiszta Orbánisztánból kimentsék szegény, elesett, beájfónozott humanitarice felkarolandókat, akik közül a leglelkesebbek vagány background guyokként nemzetközi kézmozdulatokkal mutogatták nekünk a kamerák előtt, hogyan fogják majd elvágni a torkunkat!

Majd hamarosan beindult a rettenetesebbnél rettenetesebb terrorcselekmények sorozata, amelyeket a nagyszerű politikusok és az együttérző tömegek patetikus nyilatkozatai követettek, melyek szerint: márpedig ők nem félnek! (Közben konténerek indultak hosszú útra a távoli és egzotikus Kínából, hogy kielégítsék az egekbe szökő plüssmackókeresletet.)

Nekem — anyámasszony katonájának — a fönti jelenetek elégségesek voltak ahhoz, hogy elborzadjak, hogy megijedjek. De hagy tegyem hozzá: nem a határainkon százezerszám beözönlő, sötét ábrázatú, idegen férfiak fegyvertelen seregétől, mert ez bármilyen iszonytató is, mégiscsak egy technikai jellegű kérdés, amely lényegében alig bonyolultabb, mint a vízcsap elzárása a reggeli borotválkozás után. Engem igazából az egész nyugati demokratikus politika intézményrendszernek a fenti jelenségek nyomán feltáruló állapota ejtett kétségbe! És nem azért, mert ezt a bálványt, az ún. demokráciát vallásos áhítattal szemléltem mindeddig. Nyilvánvaló volt már, hogy ha ennek az aranyborjúnak a hímporát kicsit is megvakarjuk, akkor hazugságoktól bűzlő, ürülékbarna gyurmába tenyerelünk. Az igazi újdonság az volt, hogy Európa dicstelen politikai vezetői immár minden látszatot vakmerően félrelökve ebbe a nagy, bomló masszába kihívó pimaszsággal verték bele ámuló ábrázatunkat. Íme: a király meztelen, és még csak nem is szégyenli többé elhájasodott és szennyes ülepét.

A "humanitaristává" lelkesült elvtársaknak immár nem számít a jogrend sem, a határ átlépésének szabályai, a törvények, Schengen, Dublin... A jogi útvesztők és kiskapuk szövevényével körülbástyázott hatalomgyakorlás már a saját kedvenc eszközén is ruganyos mozdulatokkal lépett át. A jogrend egyes országokban már szétmállni látszik, ahogy tehetetlenül sodródva vagy egészen nyíltan engedményeket tesz egy betolakodó, idegen civilizáció követeléseinek. A párhuzamos jogrendek kialakulása és mélyen igazságtalan kettős mérce abszurditásai bomlasztóan hatnak. A jogalkalmazó hatalmi ágak megdöbbentő tétovasága vagy egyenesen képtelen ítéletei és cselekedetei, és a rendfenntartó erőszakszervezetek bénultsága az, amelyek miatt már olyan transzparensekkel kellene a nyugat-európaiaknak utcára vonulniuk, hogy "Mi igenis félünk!". Sőt, ma már ott tartunk, hogy jogi testületeknek a politikába való aggályos beavatkozásai már rendszerszintű problémaként jelentkeznek számos országban a hatékony kormányzás lehetőségét akadályozva. (És ha valaki esetleg még nem értesült róla: Magyarországon a bírói testület egy olyan meglehetősen zárt kaszt, amelynek mintegy 4/5-e balliberális érzületű a bírók többségének az egykori haverszocializmushoz való kötődései miatt.)

A fékezhetetlen képzeletű O. Spengler Nyugat alkonyáról írt vaskos művének legizgalmasabb fejezetei talán azok, amelyekben korának társadalmi-politikai ellentmondásait tárja föl — olykor minden különösebb bonyodalmaskodás nélkül. Egyik kedvencem, mikor a kocsmapultok diskurzusainak egyszerűségével közli, hogy demokrácia nincs is, csak plutokrácia (gazdagok uralma), minthogy akié a pénz, azé a sajtó (ma médiát írnánk), és akié a pénz, azé a választás. Ennyi. Bár számomra is kedves és szép idea, hogy a nép által választott képviselők a nép érdekében hozzák törvényeiket és a kormányok annak valós érdekei mentén vezetik a népet. A "népfelség" elve is éteri tisztasággal csengene fülemben, ha nem hozna zavarba a gondolat, hogy ha valaki megkérdezne, hogy ugyan mit jelent az a szó, hogy "nép", és szíveskedjek már ezt a szót – önmagában üres lexikális egységet – megtölteni valamiféle fogalmi tartalommal, igen elbizonytalanodnék. Azt sem tudnám, hol fogjak hozzá. Nekem csak az a talány jutna eszembe, hogy a politikai életből dicstelenül kiboldogult Francois Hollande "fogatlanjainak", vagy Hillary Clinton "deplorable"-jainak fogalmi halmaza hol metszi a "nép" fogalmi halmazát? Vajon ezek és politikai tejtestvéreik hogyan definiálnák a népet? Vagy saját viszonyukat hozzá? Õk vajon részei ennek a miszteriózus politikai közösségnek, a népnek?

A fegyvertelen tömegek inváziójának látványa megrendített, elsősorban a fentebb már vázolt okok miatt. De nem jobban, mint egyetlen személy, egy roskatag vénember jövés-menése. Az, hogy voltaképpen a felcicomázott demokratikus díszletek mögött plutokraták mozgatják a marionett-előadás szálait, talán senki számára nem újdonság, de az, hogy egy távoli ország gyanús módon óriási vagyonra szert tevő magánembere rendre kvázi hivatalos személyként fogadtatik az Európai Unió vezetői által, és különböző fórumokon úgy szerepel, mintha ott éppen elnökölne, nos ez már egy kicsit sokkoló. Azért, mert nyilvánvalóan itt sem érzik már fontosnak, hogy akár még csak a látszatra is ügyeljenek. Az történt, hogy a leplezett plutokrácia korából fesztelenül áttereltek minket a nyílt plutokrácia izgalmasnak ígérkező korszakába. És itt sem ezek a gazemberek ijesztenek meg a legjobban, hanem az a tény, hogy ezek már úgy ítélik meg, hogy Nyugat-Európa társadalmai elérkeztek a szellemi-morális hanyatlásnak abba a fázisába, hogy a látszatokkal sem kell bajlódniuk a továbbiakban, hogy pimasz gaztetteiket limonádé nélkül is képesek letuszkolni a "népek" torkán. És sajnos nem vagyok abban biztos, hogy ebben tévedtek...

Mit jelent a demokrácia a világot a nemzetközi pénzügyi rendszer bitorlásával kiszipolyozó hegemón szuperhatalom, az Egyesült Államok számára, két olyan párt váltógazdaságának rendíthetetlen díszletei mögött, amelyeket végső fokon ugyanazok a hatalmi körök tartanak befolyásuk alatt, amelyben a korrupció a lobbirendszer szentesített formájában működik, (amelyben a képviselők mögött fejenként átlagban öt magánérdekeket képviselő lobbista lohol folyamatosan), ahol az elképzelhetetlen összegeket felemésztő Pentagont tulajdonképpen már privatizálták, amely állam katonai túlerejével országok, működő államok sokaságát semmisítette meg a legprimitívebb hazugságokkal takarózva, (minden következmény nélkül), amely titkosszolgálatai által maga hozta létre a hírhedt terrorszervezeteket, az al-Kaidát és az Iszlám Állam nevű rettenetes zsoldossereget?

Vagy miféle pártdemokráciák azok, amelyek Nyugat-Európában a háborús időkben indokolt, de máskülönben értelmezhetetlen nagykoalícióikkal kartellszerűen monopolizálják és rendíthetetlenül uralják az egyre önkényesebben működő kormányzati teret? Valóban beszélhetünk ott demokráciáról, ahol elvileg igen különböző pártok arculat, jelleg, értékrend észlelhető elkülönülése nélkül, moslékként keverednek össze, miközben az évtizedek alatt felépített, zagyva nácirettegés mítoszaival és a nyomásgyakorlás egyre hajmeresztőbb eszközeivel diszkvalifikálnak minden valós alternatívát nyújtani kívánó politikai törekvést, ezáltal a változás lehetőségének még a csíráját is elfojtva?

Ott ma demokráciának már a látszata sem áll fenn, ahol a méltán negyedik hatalmi ágként emlegetett média égbekiáltó botrányai és megdöbbentő cenzúrája a kommunista diktatúrák legsötétebb időszakainak gyakorlatát követi. Demokratikus választási jog az Svédországban, ahol a szavazás titkossága sincs biztosítva? Demokratikus országok azok, ahol az emberek már egymás között sem mernek nyíltan beszélni politikai értékválasztásukról vagy aggályaikról, mert megtorlástól kell tartaniuk? Mikor képtelen törvényeket hoznak, melyek alapján úgy hurcolnak el embereket az otthonaikból, mint egykor a Gestapo, vagy nálunk a pufajkások? Mit jelent az, hogy az Európai Unió intézményeiről az derül ki, hogy az egész világra kiterjedő hatalmi őrületét elképesztő apparátussal hajszoló magánszemély százakat listázhat, mint lobbiérdekeit szolgáló tisztségviselőket? Van még itt értelme beszélni egyáltalán "demokráciáról", mikor mindazok a jelenségek, amelyeket eddig a diktatórikus rendszerek jegyeiként ismertünk, már leplezetlen nyíltsággal tárulnak fel ámulatunkban jojózó szemeink előtt?!

Az is ironikus, hogy éppen azt a beteg pártot, amelyet az Egyesült Államokban demokratának neveznek, ez a Soros nevű pathokrata tulajdonképpen tokkal-vonóval, Obamástól-Clintonostól szó szerint megvásárolta, (mint nálunk Simicska a Jobbikot), mintegy magánszervezetté téve azt. Mint ahogy az is nevetséges, hogy nálunk a magukat harsogva demokratának valló politikai formációk — a máról holnapra szemérmetlenül liberálissá vedlett Jobbikkal kiegészülve — az ún. demokratikus ellenzék pártjai voltaképpen diverzáns szervezetekként szolgálják a globalista érdekköröket és a hatalmas transznacionális vállalatszörnyek lobbiérdekeit.

A világ már most egy fenyegető globális-globalista diktatúra zsarnokságát nyögi, de ennek offenzív viselkedése még rémesebb formák megjelenését vetíti előre. Felismerését nehezíti, hogy zászlaján folyamatosan a szabadság jelszavát lobogtatja. Módszerei sokkal szofisztikáltabbak, mint a huszadik század szörnyű parancsuralmi rendszereié voltak, mint ahogy a legújabb kommunikációs technológiák és eszközök segítségével végrehajtott agymosása is összehasonlíthatatlanul hatékonyabb. Ráadásul jól táplált és agyonszórakoztatott emberek tömegei nem könnyen lázadnak elnyomóik ellen — különösen ha a már vérlázító valóság felismerése is nehézségekbe ütközik számukra...

A demokráciák csak akkor működhetnek jól, ha valós értékrend talaján álló, értelmes és a közjó iránt elkötelezett emberek kormányozzák — hasonló erényekre törekvő szakemberek, értelmiségiek, tisztviselők és polgárok tevékeny támogatásával és erőfeszítéseivel egységben. Még az athéni közvetlen demokrácia is csak akkor virágozhatott, amikor kiváló személyiségek vezették, de azonnal katasztrófába torkollott, amikor az alkalmatlan demagógok vették át a hatalmat. Nagyon el lehet rontani! Nincs ez másként ma sem. Napjainkban hullik a semmibe egy ország, Venezuela, amely mesés olajkincsen guggolva kormányoztatott a semmibe. (Persze Dél-Amerikában a demokratikus színfalak általában még díszletként is szánalmasak, de e példa most egy állam teljes bukásának lehetőségét illusztrálja.) De ne menjünk ilyen messzire: egy Ukrajnának vagy Romániának már esélye sincs arra, hogy valaha valóban felkészült, értelmes, morálisan intakt, a köz javának szolgálatában elkötelezett politikai réteget emeljen önmaga élére, mert ennek már nincsenek meg a társadalmi-kulturális alapjai sem. Tehetetlenül sodródnak csak a felbomlás egyre komorabb színeket öltő útján. De Nyugat-Európa egyes országainak állapota is megdöbbentő. Helyzetük minden jelenlegi gazdagságuk ellenére és más módon ugyan, de talán még aggasztóbbnak tűnik. Nagy a választók felelőssége! Legalábbis azokban az országokban, ahol még egyáltalán képesek kiemelkedni valós értékek iránt elkötelezett, kompetens és cselekvőképes politikai formációk a sok elvtelen, semmihez sem értő, magán- és idegen érdekeket szolgáló, megélhetési kamupolitikusok nyüzsgő sokaságából.

Senki ne gondolja, hogy amiért a demokrácia szent tehenének fényes szőrét felborzolni merészeltem, ezzel mindjárt a diktatórikus rendszerek iránti lelkesedésről teszek tanúbizonyságot. Olvastam A kommunizmus fekete könyve c. monumentális és megrendítő történelmi művet — ha befejezetlenül is kellett félretennem, mert már depressziós tünetek jegyeit kezdtem felfedezni magamon a sok borzalom láttán. Aki benyelte Fukuyama cukorszirupját, mely szerint a történelem drámája már véget ért, azzal itt közölném sejtésemet, hogy a nagy finálé még hátra van. Szerény történelmi ismereteim összhangban állnak a bölcs népi mondásunkkal: jobb félni, mint megijedni. "A félelem a természetnek cselekvésre késztető jelzése." Tessenek egy kicsit félni és cselekedni! Vagy az istenadta nép takarítja el a nyakáról ezeket a megveszekedett globalista zsarnokokat, vagy ezek a gazemberek taszítják a népeket egyre diktatórikusabb szolgaság felé. Ezt a harcot meg kell vívni, nem lehet megsunnyogni. 2019 májusában lesz egy nagy csata, ahova mindnyájunknak el kell menni — miután még a politikai szektások is behajították a nyüves kis pártszimpátiájukat a porcicás sarokba! És a kedves választó honpolgárok kegyeskedjenek olyan európai parlamenti képviselőkről gondoskodni, akik nem plutokrata gonosztevők kottájából játszanak, és akiknek még csak meg sem fordulna a fejükben, hogy népüket elárulják!