A Jobbik december 15-én utcára hívta híveit és minden, a „demokratikus” „ellenzékkel” szimpatizálót, hogy együtt védjék meg a demokráciát és a jogállamot.

A Fidesz "legkomolyabb" ellenfele, az ellenzék "vezérpártjának" elnöki hívó szava majd 1500 értő fülre talált. Felvonulás, skandálás, transzparens és zászló lobogtatás, majd csendes elvonulás.

Nem sokkal az összellenzéki kormánymegdöntés előtt a Jobbik politikusai attól féltek, hogy fideszes provokátorok jelennek meg a „tömegben”, akik majd megpróbálnak indulatokat kelteni. Nos, feltehetően a szónoki pulpituson állók a beszédük pillanatában sokat megadtak volna azért, ha a Fidesz legalább pár tucat embert rájuk küld. Hiszen szűkös időkben a kevéssel is előrébb vagyunk.

Mindenesetre a pénteki, halva született demonstrációnak egy nagy tanulsága mégiscsak volt (akadt több is, de azt majd mások máskor megvizsgálják), mégpedig az, hogy az ellenzékiségnek vége.

Megfigyelhető ugyanis, hogy 2010 óta az ellenzék képtelen betölteni a demokratikus, jogállami garanciális szerepét. Egy parlamentáris demokráciában fontos, hogy a mindenkori kormánypártnak legyen olyan ellenzéke, ami képes politikai kontrollt gyakorolni a végrehajtó hatalom felett.

Képes felhívni az esetleges problémákra a figyelmet, ugyanakkor képes együttműködni a mindenkori kormánnyal kulcskérdésekben és képes elismerni az eredményeket. Tudniillik, a parlamenti pártok nemcsak képviselik az embereket, hanem egyszersmind tájékoztatják is őket!

A jó politikus figyel a saját szavazóira, megérti őket, értük dolgozik, de egyszersmind tájékoztatja is őket. Az információközlést nem lehet monopóliumként átadni a médiának. A képviselők kulcsfeladata, hogy hitelesen, a valóságnak megfelelően tájékoztassák választóikat.

Az ellenzék ennek a kritériumnak idestova 8 éve képtelen megfelelni. Nem tájékoztat, csak értékel. Nem gyakorol kontrollmechanizmust a kormányzásra, hiszen nincsenek elképzelései az ország ügyeit illetően, ezért inkább hol obstruál, hol sivalkodik. Víziók hiányában a kritika puszta őrjöngéssé válik, ami hamar hisztériába csap át.

A funkcióját képtelen betölteni az ellenzék – leplezendő saját dilettantizmusát –, konzekvensen elhallgat mindent és nem ismer el semmit. Elhallgat sikereket, nem ismer el eredményeket, így valósítva meg azt az informális aszimmetriát, amivel máskor a kormányt vádolják.

És igen, vannak gondok az országban. Bőven van min dolgozni, bőven van hova fejlődni. A kérdés nem ez. Az oktatás, egészségügy, versenyképesség mind-mind olyan terület, ahol van feladat. Ahogy van munka is. Mert az elmúlt 8 év kormányzása lehet, hogy bakot lőtt nem egyszer és még csak nem is kétszer, de ellenben az azt megelőző 2 évtizeddel, legalább hajlandók voltak felemelni a puskát és célra tartva tüzelni. Nem pedig csak beszélni, elmélkedni a lövésről.

A munkához nem szokott ellenzék, amely képtelen víziókkal, valódi kritikákkal előállni, de még csak hitelesen nyilatkozni is az országról, valójában nem ellenzék, hanem ellenzékiség.

Ellenzékiség amikor se mondanivalója, se hitele, hiszen aki mindig mindenre nemet mond, arról egy idő után nem hiszik el, hogy tud igent is felelni.

Ellenzékiségből pedig nem lehet kormányra kerülni. Ellenzékre igen, ellenzékiségre nincs szüksége az országnak. Ezt mutatta meg december 15-e.