„Coventry szart se ér. Pocsék csapata van, pocsék drukkerekkel.”

John King klasszikusa, a magyarul Futball faktor címen hozzáférhető örök érvényű kezdődik ezzel a felütéssel (ami mondjuk brit szerzőhöz képest elég erős kezdés, főleg az ezt követő mondat miatt, de ezt meghagyom a kedves olvasóból netán kibuggyanó kíváncsiságnak) és pontosan ez jutott eszembe az uniós választásokat követően beindult „edzőkeringő” (lásd még: EB-elnök-választás) kapcsán.

A casting folyamatában általunk valószínűleg elképzelhetetlen mennyiségű kávé fogyott Brüsszelben és iszonyatos érdekek feszültek egymásnak. Nyilván egy csomó szimplán egyéni érdek is jelentkezett, de teljesen egyértelmű, hogy a hosszú távú pénzügyi-gazdasági és politikai motivációk határozták meg a szemben álló csoportok közötti kínkeserves egyezkedéseket.

Orbán Viktor miniszterelnök kiváló reálpolitikus, talán a legnagyobb ebben a szakmában, ezért nincs kétségem afelől, hogy az adott körülmények között elérhető legkedvezőbb alkut sikerült megkötnie és azóta egyöntetű vélemény, hogy Magyarország és a V4-ek győztek.

De tényleg, akkor most megvan a győzelem vagy mi van?

Inkább olyan ez, mint mikor egy oda-visszavágós párharcban az első meccsen a hazai csapat szerez egy minimális előnyt. Jó persze, győzelem, de mennyiben és mit hoz ez a jövőre nézve? Lehet ebből továbbjutás és aztán végső siker?

Egy tényt biztosan leszögezhetünk: A volt német védelmi miniszter EB-elnökké történő megválasztása feltétlenül siker hazánk és a visegrádi országok számára, mert ha más nem, az már mindenképpen elmondható, hogy az általuk támogatott jelölt került a Bizottság élére. Aztán a nagy biztonsággal kijelenthető dolgoknak itt kb. vége. Minden más egyelőre a jövő zenéje.

Miért?

Mert ezt a kört egyszer már lefutottuk az isiászossal is. Elvileg ő is a jobboldali (néppárti) támogatásnak köszönhetően lett elnöke (bár Orbán Viktor nem támogatta) az Európai Bizottságnak nevezett közröhejnek, úgyhogy ilyen alapon tőle is a legjobbat várhattuk. Vagy legalább azt, hogy a bizalmat belé, a hatalmat pedig a kezébe helyező társaságnak nem lesz ellensége, aztán mindannyian tudjuk mi lett belőle. Válság válság hátán, bénázás minden fronton, cseszegetés még annál is több fronton.

Önmagában tehát az, hogy a Magyarország által is támogatott jelölt kerül a Bizottság élére, pontosan tudjuk, még nem garancia semmire, csak éppen az az egygólos siker, amivel az első meccs megvan ugyan, de hol van még a vége?

Különösen úgy, hogy azóta aztán volt minden, ami szem-szájnak ingere. Kétségünk ne legyen, az iszapbirkózás, a dörgölőzés és a fenyegetés továbbra is zajlik a színfalak takarásában. Teljesen biztos, hogy minden politikai erő minél több ígéretet szeretne így vagy úgy kicsikarni von der Leyen asszony szájából a következő öt évre.

Láthatóan a hivatalba lépő elnök pedig egyelőre azt a taktikát választotta, hogy mond is valamit meg nem is, amit meg mond, azt meg így is lehet érteni meg úgy is, meg amúgy is, így biztosan mindenkinek meg tud felelni, pedig igazából nem felel meg senkinek, mert pont ezért mindenki kicsit bizonytalan és bizalmatlan is.

Az első „intézkedése” legalábbis az egyszeri hírfogyasztó számára ez a furcsa dupla jelölés, hogy egy női és egy férfi jelöltet kért a tagállamoktól a biztosi posztokra. Attól nagyvonalúan eltekintve, hogy a hírek szerint ez nem felel meg egészen pontosan a vonatkozó jelöltállítási szabályoknak, most ez megint micsoda?

Tudjuk persze, a görcsös ragaszkodás olyan elvekhez, amiket valakik kitaláltak, mert jól hangzik, könnyen sikerre lehet vinni és bele lehet húzni a politikai ellenfeleket ebbe a zsákutcába. Kezdődik megint a píszí, majd lesz mítú meg a fene se tudja még mi. Mondjuk annak legalább lehet örülni, hogy egyelőre még csak egy férfit és egy nőt kell jelölni, nem pedig a kilencvenvalahány gender mindegyikéből meg a magukat póniknak vallók közül (lehet, hogy ez is beleszámít a kilencvenvalahányba, nem vagyok szakértő) kell egy-egy jelöltet kiállítani,

Hát nem tök mindegy, hogy a tagállami jelölt férfi vagy nő az Isten szerelmére? Legyen a kellő ismeretekkel és tudással felvértezve, és esetleg egy kis tapasztalat sem árt a saját területén. A jelöléskor ennél nagyon több nem kell. Mondjuk, ha nem fogékony az isiászra, legalább munkaidőben, az sem hátrány.

Ezek a jelek viszont egyértelműen azt mutatják, hogy nem lejátszott meccs ez még. Sőt, ha nem akarjuk elkendőzni az igazságot, hanem őszinték vagyunk magunkhoz, akkor inkább azt kell mondanunk, hogy a párharc érdemi része még csak most indul. Nem eldöntött kérdés még a következő bizottság politikai irányvonala, nincsenek egyelőre kimondott prioritások, és csak remélni lehet, hogy ezúttal nem a kriptokommunista-szélsőliberális-minéltöbbmigránsteurópábacsakneazénházamba erők kiszolgálása lesz a fő cél.

Ennek megfelelően zajlik a verseny, megy a lázas egyeztetés jelenleg is. Fontos lenne, hogy a lobbisták, politikai érdekérvényesítők és mindenféle érdekcsoportok zűrzavarában, az új elnök megtalálja az Európa számára helyes irányt, ellen tudjon állni mindenféle aljas, nemtelen és gerinctelen próbálkozásnak, illetve nem utolsósorban függetleníteni tudja magát a német-francia tengelytől legalább annyira, hogy a döntések meghozatal során valamennyi tagállam érdekének érvényesítése megjelenhessen. Vannak kétségeim.

Nagyon oda kell figyelni most Brüsszelben, talán jobban, mint eddig bármikor, ott kell lenni és aktívan kell cselekedni, ha szükséges. Mindennek ellenére bízom a magyar diplomatákban és elsősorban a miniszterelnökben. Ha valaki, akkor Ő pontosan tudja, hogy mikor, mit és hogyan kell és lehet tenni, a lapokat hogyan kell kijátszani.

Az igazi adu pedig a V4-országok közös fellépése. Ez most óriási erőt és lehetőséget ad a kezünkbe. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a Horn-féle társaságnak elegendő volt annak idején a visegrádi együttműködés tetszhalott állapotban tartása, nem nyírták ki teljesen, így megvolt a lehetőség ennek feltámasztására. Az az óriási energia, amit 2010 óta a magyar kormány fektetett ennek a szövetségnek a megújításába, a mindennapi hasznokon túl most kezd el megtérülni igazán, és ez a megtérülés csak fokozódik, ha az együttműködés a közös érdekek és a történelmi sorsközösség mentén ugyanilyen intenzíven tovább folytatódik.

Ezek az országok helyzetüknél (gazdasági erejüknél, lakosságszámuknál, földrajzi elhelyezkedésüknél, stb.) fogva egyszerűen kényszerítettek erre az együttműködésre, valamennyiük jól felfogott érdeke ez az összefogás és ezt az igazán elvakult gyűlölködőkön kívül mindenki meg is érti. Azt is mondhatnánk, vagy így vagy sehogy. Különösen jó érzéssel kell, hogy eltöltsön minket az a meglepettség és az ebből fakadó indulat, amivel más tagállamok – akik úgy gondolják, a passzátszelet nem csak ők fújják, de ők is találták fel – reagáltak és reagálnak ennek a négy országnak a közös és rendkívül határozott fellépésére, hogy kiállnak egymásért és segítik egymást. Láthatóan kifejezetten zavarja és idegesíti őket, hogy a korábban lenézett kicsik összeálltak, erőt mutatnak és győznek is.

Hogy mást nem mondjunk, ezzel az összefogással és közös fellépéssel lehet legjobban leírni azt a fajta változást, ami a konzervatív magyar politikai gondolkodásban végbement. Végre sikerült túljutni az elvi politizálás ideálján és elindulni az érdekek mentén történő politikacsinálás felé. Évszázadokon keresztül az elvek mentén történő hozzáállás határozta meg itthon a konzervatív politikát, ami ugyan kifejezetten szép eszme, csak sajnos nagyon sok esetben sehova sem vezet. Én nem állítom ugyan, hogy példát kell venni a jelenlegi keleti határunk túloldalán uralkodó államalakulat dolgairól, mert azért anatómiailag az egyenes gerinc a normális, de érdemes legalább tanulmányozni. Sok mindent nem, de ezt mondjuk pont ott bőven lehet.

Ez az érdekek mentén történő politizálás az, amely jellemzi a négyeket, összeköti és egyben tartja a szövetséget. Lényegileg ez a szövetség magyar szemüveggel nem is lehet más (mert azért főleg a tótokkal a jelenlegi elfogadható viszony ellenére van jó pár kényes kérdés, pl. a kettős állampolgárság), de pont ez az amire szükség van, vagyis főként egy gazdasági együttműködés és közös érdekérvényesítés.

Ezt őrizni, óvni és ápolni, sőt lehetőség szerint erősíteni is kell tovább, mert a visegrádi tengely bomlasztására irányuló lépések nyugatról és a nyugat által támogatott belső erők felől folyamatosak. Halkan azért jelzem, hogy szerintem az esetleges bővítési elképzelések, vagy legalább azok egy része is biztosan gyengítő szándékú.

Az egyetlen fontos dolog számunkra a V4 szövetség kapcsán, hogy a vezető szerepet nem szabad feladni. Úgy is mondhatnánk, kézben kell tartani a gyeplőt.

Ez az egész brüsszeli meló tehát egy többfrontos harc, aminek odavágóját sikerült behúzni, de rengeteg visszavágó lesz, ami folyamatos odafigyelést, éberséget, józanságot és iszonyatosan sok munkát igényel, ráadásul ezzel párhuzamosan máshol is a létünk a tét. Viszont mellettünk szól a tapasztalat. Ezekben a párharcokban a miniszterelnök és a kormány már jócskán szerzett közvetlen frontvonali tapasztalatokat, emiatt pedig nagyon bízom a végső sikerben is.

Brüsszel pedig szart sem ér. Pocsék csapata van, pocsék drukkerekkel.