A napokban Agitatio tollából a birodalmakról jelent meg a 889-en kiváló írás, amihez csak gratulálhatok. Ilyen elemzések mutathatják azt a szellemi pezsgést, a jó hagyományok megőrzését ápoló konzervatív világlátás reneszánszát, amire most hazánknak, Közép-Európának és az Európai Uniónak égetően szüksége van. Talán nem tévedek nagyot, ha napjainkat a Kárpát-medence és Közép-Európa periklészi korának minősítem. Ahhoz, hogy ebből a kivételes helyzetből sikeresen kerülhessünk ki, a folyamatok helyes paradigma szerinti értékelésére van szükségünk. A birodalmakról szóló írás véleményem szerint helyes paradigmába állította a folyamatokat és így a megállapításai is helyén valóak. Most kísérletet teszek a Kárpát-medence és Közép-Európa kitörési lehetőségének vázolására ebből a nézőpontból kiindulva. Ehhez a lengyel függetlenség napjából indulok ki.

Az egészséges nemzettudat megköveteli saját történelmünk tényszerű ismeretét. Közép-európai jövőnk szempontjából alapvető fontosságú a lengyel-magyar kapcsolatok alakulásának tényszerű ismerete is. E körben például fontos annak ismerete, hogy miért 1918. november 11-re esik a lengyel függetlenség napja? Miért nem 1918. március 3., a breszt-litovszki békekötés, vagy akár már 1917. december 15., az orosz kapituláció napja e nevezetes nap?

A két államalkotó nemzet sorsa az elmúlt évezredben szorosan összefonódott jól megalapozva a legendás lengyel-magyar barátságot. A két politikai nemzet számos történelmi helyzetben vállvetve küzdött szabadságáért, államaik függetlenségéért. Számos adat valószínűsíti, hogy kapcsolatuk talán nem is a honfoglalással indult, hanem jóval régebben, még a bronzkorban, a lovas nomád életforma megszületésével az Urál hegységtől keletre az ún. andronovói kultúrában.

A Lengyel Királyság, a lengyel-litván állam 1772-es porosz-orosz indíttatású felszámolása olyan volt lengyel bajtársaink számára, mint számunkra Trianon. A '48-49-es szabadságharcunkban rész vevő lengyel hősök levelei, emlékiratai mutatják, mennyire tisztában voltak azzal, a két nemzet csak együtt képes önállóságát, szuverenitását megvédeni a közép-európai geopolitikai térben. A lengyelek számára fontos volt a magyar szabadság, a magyar függetlenség, mert abban látták saját szabadságuk, függetlenségük zálogát. Pontosan úgy, ahogy azt mi is láttuk. Számunkra, függetlenségünk megóvása szempontjából perdöntő volt mindig a lengyel nemzet függetlensége, állami léte.

Így gondolták ezt felmenőink az I. világháborúban is. A német-osztrák-magyar védelmi szövetséget életre hívó Andrássy Gyula fia, ifjabb Andrássy Gyula például parlamenti beszédeiben 1914 és 1918 között számos alkalommal kifejtette, a ház egyöntetű helyeslése, egyetértése mellett, hogy az Orosz Birodalommal folytatott élet-halál harc egyik alapvető céljának kell tekintenünk a lengyel állam helyreállítását mint függetlenségünk biztosítékát. A védelmi szövetség a keleti fronton 1917 decemberében elérte célját. Moszkva kapitulált. Az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében Oroszország határát lényegében ott húzták meg, ahol az most is húzódik, és ahol az a lengyel-litván állam felszámolása előtt is húzódott. A béke részeként Moszkva elismerte Finnország, a balti államok, Ukrajna és Grúzia függetlenségét. Lengyelország függetlensége nem volt a béke része, pedig ekkorra a német-osztrák-magyar csapatok már egész Lengyelország területét felszabadították Ukrajnával egyetemben. Miért is nem került a lengyel függetlenség az egyértelmű magyar akarat ellenére a békekötésbe?

Ifjabb Andrássy Gyula, akit IV. Károly túl későn nevezett ki Ausztria-Magyarország külügyminiszterévé, nem volt világforradalmár. Számára a lengyel állam helyreállítása, érthető oknál fogva, egyet jelentet a lengyel királyság helyreállításával. Így az 1335-ös visegrádi szerződés szellemében a lengyel király személyére a magyar királyt javasolta tervében, amely így Habsburg házi lengyel királyt, a terv megszületésekor Ferenc Józsefet, 1918-ban pedig Károlyt jelentette volna. Ez a terv megvalósulása esetén olyan trialista, osztrák-lengyel-magyar államot szült volna monarchikus perszonálunió formájában, amely az Oroszország nélküli Európa legnagyobb államává vált volna hozzávetőlegesen 75-80 millió állampolgárral. Az államiságukat, függetlenségüket 146 év után visszakapó lengyelek stabilizálhatták volna Ausztria-Magyarországot, mivel annak szétesése érdekük ellen való lett volna. Hiszen úgy nem egyedül néztek volna szembe Moszkvával, aki 1918 után azonnal rátámadt a függetlenségét egyedül kimondó Lengyelországra. Ezen a nagy közép-európai államon mind a nácizmushoz vezető übermensch, mind a pánszláv ideológiák megtörtek volna és a lengyel függetlenség sem csak 1939. szeptember 1-jéig tartott volna.

A Közép-Európa múltjából szervesen építkező terv nem vált valóra, mert a védelmi szövetség legnagyobb tagja, a nem oly rég a poroszok vezetésével létrejött német egység állama, Németország a tervet ellenezte, saját dominanciájának féltése miatt. Ezzel döntő mértékben hozzájárult Közép-Európa és így Európa 20 év múlva bekövetkező bukásához is.

Ezen tények felelevenítése mutatja, 100 évvel ezelőtt más reális jövőkép is létezett Közép-Európa számára. Nem vitás, ahogy azt Romsics Ignác „Erdély elvesztése” frissen megjelent monográfiája is leírja, az Egyesült Államok gyorsan eszmélt a központi hatalmak Balkánon és a keleti fronton 1917 végére bekövetkezett győzelme okán. Moszkva helyére lépett az antant oldalán a központi hatalmak, azaz Közép-Európa győzelmének megakadályozása végett. A saját szempontjából helyesen döntött, hiszen így 20 év múlva már Moszkvával közösen oszthatta ketté Európát. Nem mellesleg ezzel megszerezte Közép-Európa XIX. század végi felvirágzásának gyümölcseit, az újabb technológiákat és a hozzájuk kötődő humán tőkét is.

Ennek szemléltetéséhez nézzük hazánk fia, Neumann János esetét. Õ 1925-26-ban még Budapesten rakta le a kvantummechanika mind matematikai, mind méréselméleti, értelmezési alapjait. Neumann János volt az is, aki a Manhattan-terv végrehajtása keretében az urán atomok láncreakciójának irányítását, "megzabolázását" is megoldotta, amihez a matematika gépesítésére volt szüksége. Így ezt az innovációt is elvégezte. Neumann János bizonyos értelemben a kiegyezés szülötte. Így joggal állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok a kiegyezés igazi nyertese. Hiszen annak a hozadékát ők aratták le a XX. században és váltak mind az atomtechnológia, mind a matematika gépesítését megvalósító digitalizáció igazi nyerteseivé.

Ez az egy példa is világosan mutatja, a tudás, ismeret, hatékonyság bővülése, növekedése nem egy közösség létszámának nagyságától függ, hanem a közösségben meghúzódó problémamegoldó képességtől. Erre volt fényes bizonyíték Periklész kora is, amikor a kicsiny Hellász legyőzte a nála létszámban, erőforrásban nagyságrendekkel nagyobb perzsa szuperhatalmat. A magyarázat pedig abban a politikai rendszerben keresendő, amely az öngondoskodó családok egyenlőségére építve, azaz a horizontális emberi kapcsolatokat dominánssá téve, a tudás, ismeret bővülésének szabad teret adott az erős indentitású, a közös származástudatú, összetartó közösségben. Ezzel az értéktermelés bővülését a többlet tudásból származó újításokra alapozta a természeti és emberi erőforrások kiaknázása, „kizsákmányolása” helyett. Ez történt Ausztria-Magyarországon is a dualizmus korában. A monarchia gyarmatosítás nélkül vált korának egyik meghatározó hatalmává.

Agitatio elemzésével összhangban mondhatjuk, azok a közösségek képesek sorsukat saját maguk irányítani, amelyek az öngondoskodó családokra, azok politikai egyenlőségére építenek. Sors- és értékközösséget alkotnak, azaz nemzetek a szó klasszikus értelmében.
Ezek a viszonyok ma Magyarországon és Lengyelországban is fennállnak. Így joggal hívhatjuk napjainkat Közép-Európa periklészi korának.

Ahhoz, hogy élhessünk ezzel a kivételes politikai csillagállással, még egy felismerésre van szükségünk. Nevezetesen, az emberi termelés bővülése, a bővülés ütemének emelkedése nem a befektetett munkától és tőkétől függ elsősorban, hanem az öngondoskodó családok bővülésétől és ezekben a családokban felhalmozódó hasznos szakismeretek gyarapodásától. Ahogy azt az 1980-as években két Nobel-díjas amerikai közgazdász, Theodore W. Schultz és John W. Kendrick már megmutatták. Más szavakkal, korunk tőkére és munkára épülő gazdaságtana kiigazításra szorul, mert csak így vehetjük helyesen számba a valós teljesítményeket és őrizhetjük meg azokat nemzetünk felemelkedése érdekében.