Azt gondolták, a videobíró segítségével a nem egyértelmű eseteket egyértelművé lehet tenni. Ez így is van többé-kevésbé, de a lassítások arra is rámutatnak, hogy a helyzetek korántsem egyértelműek, további vizsgálatoknak is volna helye. Ha ezeket a további vizsgálatokat egy „jobb felbontásban” elvégeznénk, akkor újra arra jutnánk, hogy még mindig nem elég egyértelmű a bíráskodás és így tovább a végtelenségig. Mit lehet akkor tenni? Ha tovább finomítunk, olyan új „képmutatási” formák is megjelennek, amik alapvetően megváltoztatnák a játék képét. Láttunk rá példát, hogy majdnem sírva veszekedtek. Férfias magatartás helyett elmegyünk sírós-sivalkodós irányba? Ez a jó irány? Bele kell törődni, hogy mindenre kiterjedő igazságos, jó bíráskodás nincs?  Vagy mégsem?

Nem feledkeztünk meg valamiről? Hát persze. A bíráskodásra azért van szükség, hogy a durva eseteket kezeljék, az igazi jelentősége abban van, hogy „kidobja a játékból” azokat, akik egyértelműen nem a szabályok szerint játszanak. A szabályszerű játék a játékosok lelkében kell legyen. Ez a lényeg. Attól lesz jó a foci, ha a játékosok szabályosan játszanak, ha tudomásul veszik, hogy a másiknak is vannak „jogai”. Az összes szabály ott kell legyen a lelkükben és játszani kell. Lehet, hogy az ellentmondásos helyzetek miatt (is) időnként kibújnak a szabály alól, de nem jut eszükbe nem játszani. Azonban nyerő stratégia lehet az is, amikor az ellenfél nem játszani akar, hanem megtörni a játékot és a bírói intést elkerülni. Szóval ez lett az új szellemiség, a destrukció. De amíg van Isten, azaz hiszünk valamiben, amíg lelkesek vagyunk, amíg szeretünk játszani, addig lesz jó foci. Amikor rájövünk, hogy másképp is lehet játszani, akkor eltűnik a játék. Nem elég a szabályok szerint, hanem szívvel, lélekkel. Ha ez eltűnik, vége mindennek. Ha csalunk, a finomított bíráskodás is csak hamis új magatartási formákhoz vezet, nem lehet a csalást bíráskodással felszámolni. A jó játék belül kezdődik. Akkor zúg a lelátó, ha ez átüt. Lehet látni, de nem lehet kikényszeríteni. A törvények finomítgatásával, a jogállammal nem megyünk semmire, mert több kell. A jogállami definíciók nem vezetnek jobb élethez, mert ahhoz érezni kell, látni és játszani. Nem lehet külső ítéletre megjavulni, belső kell hozzá.

A belső ítélet kialakulását pedig az egyetemes kultúra segíti. Minden, ami a hagyományokat rombolja (például részérzékenyítések), ezeket a belső eligazodást segítő analógiákat, összefüggéseket rombolja le. Hagyomány nélkül nincs élet. Ha átértelmezzük a hagyományt, akkor félresiklatjuk a megértést, elvesszük a látást, az érzést és a játékkedvet. Nem lehet a régi szavakat tetszőlegesen új jelentéssel felruházni, mert az igazi jelentésük a történelemben lóg, az emlékezetben és a hagyományban él, a belső összefüggések, a kultúra hordozza őket, a „játékosok” játéka mutatja és valójában definiálhatatlanok és betarthatatlanok. Mert ez az isteni törvény lényege, hogy úgy létezik, hogy lebegve létezik, az összes szereplő tudatában. Nem lehet kikarózni, folytonos döntéseket igényel mindenki részéről. Mert mindenki próbálja megérteni, de senki se érti (egy kicsit talán néhányan még félnek is); és mindenki, aki hisz benne, az törekszik a betartására. És akik hisznek benne, azok játékán látszik, hogy ők játszanak, ők jók, ők szerethetők, ők az isteni törvények mutatói, a törvények igazi értelmezői, végrehajtói, a Jó Játékosok. A végtelen finomítgatásból éppúgy kicsúszik a valóság, mint a durva leegyszerűsítésekből. Köszönöm ezt a tudást a videobírónak!

A nagy kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan, mi legyen a destruktív játékossal? Az ő sikere mindannyiunk végzete lenne…