G. Fodor Gábor, főszerkesztő

„A leckét, köszönjük szépen, megtanultuk. Nincs olyan, hogy fátum. Ékes bizonyítéka ennek az a tény, hogy ezer éve itt vagyunk, megvagyunk. Ha a sorson múlik, már nem lennénk. Vagy mi, vagy a fátum. Hát akkor már inkább mi. Mi maradunk.
Mi maradunk és a balsorsot jobb sorsra fordítjuk. Mert a sorsot nem elszenvedni kell, hanem alakítani. Ez hatalmunkban áll. Most különösen. Ideje leckét adni a történelemnek.”

Bohár Dániel

„A feleségem a vajdasági Topolyán látta meg a napvilágot. A családja soha nem költözött el a városból, a dédszülei még a Magyar Királyságban születtek, majd gyerekkorukban egyszer csak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban találták magukat, amelyből később a Jugoszláv Királyság lett. 1941-ben a magyar hadsereg visszafoglalta egész Bácskát, de a magyar korszak csak három évig tartott. Ezt követően a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság állampolgárai lettek. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban született a feleségem, nem sokkal ezt követően kitört a délszláv háború. A Jugoszláv Szocialista Köztársaság maradt, de először Szlovénia és Horvátország nélkül, majd később Macedónia és Bosznia-Hercegovina is függetlenedett. Az iskolás éveit már Szerbiában és Montenegróban járta, gimnazista viszont Szerbiában volt. Mindeközben természetesen a család még az utcából sem költözött el. És ez csupán egyetlen magyar ember, család története. Eggyé az ötmillióból.”

Gajdics Ottó

„Egy borzalmas vihar utáni éjszakai sötétség Csíkszeredán. A villámlás felszámolta a teljes közvilágítást, az autó fénycsóvája is csak fekete üvegeken csillant a házak oldalán, amikor odaértem. Az eső már nem esett, kísérteties árnyak indultak meg a járdákon, gondolom hazafelé. Mivel fogalmam sem volt, hol vagyok, lelassítottam egyik mellett. Lehúztam az ablakot, nehéz, párás, mégis jólesően hűvös levegő simogatta meg arcom. Megszeppent hangulatomhoz képest vidáman kiáltottam ki a suhanó alak felé: Jó estét! Meg tudná mondani, merre menjek Tusnádnak? Eszembe sem jutott, hogy esetleg nem érti majd, amit beszélek. És akkor ott, több mint hatszáz kilométer megtétele után elveszve egy másik országban, elfáradva, elmagányosodva annyira elérzékenyültem attól, ami történt, hogy elsírtam magam. Nem volt látszólag semmi okom rá, nem ért sem természetellenes, se természet fölötti benyomás. Mégis akkor éltem át először nagyon mély személyes élményként Trianon tragédiáját. Az árny ugyanis gyufát gyújtott, felsejlett mosolygós arca, és érces hangon édes anyanyelvünkön kiáltott vissza: Ezen az úton csak egyenest, aztán a kanyar után balra! Isten hozta minálunk, tette még hozzá, mire a gyufa ellobbant, én pedig beletapostam a gázba. Találtam később útbaigazító táblát is. Nem tudom az úzvölgyi erőszak, a román elnök ámokfutása és az újra felszított magyarellenesség után így van-e még, de akkor, ott még kiírhatták székely testvéreim magyarul is rá, hogy Tusnádfürdő. Amit úgy kénytelen ismerni a világ, Baile Tusnad, egy város Romániában…”

ifj. Lomnici Zoltán

„Soha ne felejtsük, hogy a határokon átívelő nemzetegyesítés alapvető pillére, hogy Trianonra emlékezni minden magyarnak szent kötelessége. Mert kötelez bennünket az anyaföld védelme, az őseinktől ezer éve ránk hagyott keresztény gyökerű kultúrából felépített civilizáció folytatása.”

Jurák Kata

„Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!” (Wass Albert)

Pozsonyi Ádám

„Olykor szeretettel leguggolok a könyvespolcom elé, és nézem a könyvtáramat. Ott vannak a kincsek. Az elmúlt félezer év magyar irodalma. Ott van Rákóczi naplója, Mikszáth regényei, Krúdy és Kosztolányi, Ady és Pázmány, Nyírő és Cholnoky (mind a három!), Fekete István, Kodolányi és Zrínyi.
Nézem a kincseimet – a családomat -, és a kétharmada nem a mai ország területének szülötte. Most komolyan azt várják, hogy ne fájjon? Hogy felejtsem el?”

Szentesi Zöldi László

„Számomra ez Trianon, erről szól a száz évvel ezelőtti döntés. A bizonyságról, hogy amit a miénknek tartunk, a miénk is marad.
Szeretnék tenni ellene. Holnap, holnapután és egész életemben. Ahogyan eddig is.”

M. Kovács Róbert, főszerkesztő-helyettes

„Csak felvettünk egy stoppost Erdélyben. Hazavittük, érkezésünkkor az egész falu összefogott, hogy kerítsenek egy kiló húst, amiből miccset készíthetnek nekünk. Ida néni tündérekről mesélt, Árpi bácsi megmutatta, hogyan lehet az erdőben szedett növényekből levest készíteni. Apám hősiesen tűrte az allergiáját, amikor friss szénából vetett ágyban, sátorban aludtunk. Mi, gyerekek ámulva és rémülve hallgattuk a közelben ólálkodó medvékről szóló történeteiket. Hatalmas havasok. Titokban átcsempészett fogamzásgátló tabletták. Szédítő rengeteg erdők. Üres húsbolt. Autó után rohanó, rágógumit kunyeráló gyerekek. Csak felvettünk egy stoppost, amikor Erdélyben kirándultunk. Ő elvitt minket a falujába, a családjához. Magyarok voltunk, gyerekként nem értettem, miért olyan nagy szó ez abban a kis faluban, és miért nem szabad az anyanyelvünkön szólani a nagyvárosi boltban. De mert magyarok vagyunk, egy pillanatból sok évtizedes barátság lett. Felnőttünk, és folytattuk szüleink barátságát. Egyik fiuk református lelkész lett. Amikor a lányaim megszülettek, első szóra jött Magyarországra, hogy itt és ő keresztelje meg az én gyerekeimet. Pedig csak felvettünk egy stoppost Erdélyben, 40 évvel ezelőtt. Egy országnak lehetnek határai, egy nemzetnek soha.”

Ányos Miklós

„A trianoni békeszerződésben Csehszlovákia kapta Felvidéket, Kárpátalját, Csallóközt. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, (Jugoszláv Királyság) kapta Délvidéket és csatolt részeit. Több mint 120 ezer négyzetkilométert kaptak hazánkból, de ma már nem is léteznek ezek – a szerződésben leírt – országok.
Ukrajna egy négyzetcentimétert sem kapott, ma mégis bitorolja Kárpátalját.
Hogyan maradhatott érvényben mégis egy ilyen gyalázatos döntés?”

Fábián Eszter

„Mindig emlékeztet azokra a szeretteimre, barátaimra akikkel egy városban élek, egy nyelvet beszélek, mégis a határon túl születtek. Többségük kiemelkedően sikeres, de még mindig a bőrük alatt hordozzák a kitaszítottság érzését. Rájuk gondolok ilyenkor, az irántuk érzett tiszteletre és arra a sok harcra, küzdelemre, amit mindazért tettek, hogy végre megtalálják a helyüket a világban.”

Filipp Dávid

„Erdélyi magyarként nekem Trianon a mérhetetlen igazságtalanságot és fájdalmat jelenti. Volt szerencsém dédnagyanyámat ismerni. Magyar állampolgárként született, élete nagy részét mégis román állampolgárként volt kénytelen leélni, de magyarságát sosem tagadta meg. Ahogy mi sem fogjuk, éljünk a világ bármely pontján is.”

Horváth K. József

„Sok évvel ezelőtt a XVII. kerületben helyreállították az országzászlót eredetileg díszítő, de onnan a kommunista időkben eltüntetett Trianon-emlékművet. A helyreállítást Kamasz János kőfaragó mester végezte, aki számára nagy megtiszteltetés volt a felkérés. Még nagyobb volt a családi öröm, hogy a Nagy-Magyarország-térképet fia, Kamasz Krisztián szobrászművész formálhatta meg, benne az »Így volt, így lesz« felirattal. Akkor interjút készítettem velük, s máig nem feledem azt az érzést, ami ezekből a hazafias érzelmű, nagyszerű emberekből áradt. Kamasz János azóta elhunyt. Mindig, amikor elmegyek az emlékmű előtt, Trianon, Kamasz János és a gyász jut eszembe egyszerre. Élethosszig van ok a könnyekre.”

Horváth Tamás

„2016-ban részt vettem a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által szervezett Kós Károly Honismereti és Szülőföldkutató Táborban a székelyföldi Zeteváralján. A résztvevők között – az anyaországiakon kívül – voltak erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és felvidéki magyar fiatalok is. A tábor legfelemelőbb pillanata az volt, amikor az egyik este egymást átölelve énekeltük el az Ismerős Arcok zenekar Nélküled c. számát. Nincs az a békeszerződés, az a gúnyhatár, ami felülírná azt, hogy mi mindannyian »egy vérből valók vagyunk«.”

Békési Marcell Kristóf

„1787-ben a Kárpát-medence lakosságának mindössze 40 százaléka beszélt otthon magyarul. Ma, 2020-ban, száz év trianon után is közel 50 százalék ugyanez az arány. Volt már rosszabb, sokkal rosszabb.

Minden ország történetében van, vagy volt ilyen, nem vagyunk különlegesek. A mi történelmünkben is volt már tucatszor.

Egy dolog biztosan nem működik: megkeseredett nyugdíjasként karosszékből szidni azokat, akikben sorsunk megrontóját véljük felfedezni, és elfogadni, hogy meghalt a magyarság. Mert ha velünk egyidős csehek, lengyelek vagy a nálunk két-háromszor idősebb görögök, perzsák és szírek fel tudtak támadni a nemzethalálból négy-ötszáz év idegen elnyomás után, akkor nekünk is menni fog száz év trianon után.

Ha nem, akkor meg ne a franciákra meg a románokra legyünk mérgesek, hanem magunkra, amiért még arra sem vagyunk képesek, amire az általunk gyakran lenézett népek igen.”