Annak, akinek van egy minimális gyengéje a politika iránt, a House of Cards egy tökéletes sorozat. Egyértelműen átjön, hogy olyanok csinálták, akik láttak már belülről kampányt, politikust, egyszóval átérzik a dolog természetét. 

A House of Cards egy tökéletes – helyenként eltúlzott – ábrázolása az amerikai politikának. Legalábbis néhány vonzatának igencsak hithű felelevenítése.

Francis Underwood karaktere a végletekig aljas, érdek és hatalomorientált mivolta mellett, valami oknál fogva izgalmas és szerethető. Bár az ember tudja, hogy nem kellene ennek az embernek egyetlen szavával sem egyetértenie, mégis azon kapja magát, hogy majdnem szégyenkezve rajong és szurkol ennek a hatalomra került féregnek. Egyszerre félelmetes és imádnivaló, így képes azt elérni, hogy végigszurkoljuk az egész szezont, cinkosaivá leszünk és összeszorított ököllel drukkolunk minden apró aljasságának.

Vannak olyan sorozatok, melyek a pár szezon után kiégnek, nem tudnak már hozzátenni a történethez, nem képesek úgy odaszögezni az embert a képernyő elé, mint az első részek. No, hát ez nem egy olyan sorozat. A House of Cards negyedik évada méltó folytatása a többinek, egyszerre rugaszkodik el a valóságtól és állít fel félelmetes analógiákat az amerikai- és világpolitikából. A Putyin-Petrov orosz elnök képe, az orosz üzletemberek eltűnése, az ISIS-ICO párhuzam, de még a Francis-Claire kapcsolat – ahol a first lady félelmetesen törtet előre a politikai életben helyenként a férje babérjaira törve – egy kicsit a Clinton házaspárt juttatja eszünkbe.

Ráadásul a House of Cards pillanatig sem mulasztja el annak lehetőségét, hogy visszaéljen a a javában zajló amerikai kampányidőszakkal, azzal a hangulattal, amely az egész Amerikai Egyesült Államokra rátelepedik ebben az évben. A negyedik szezon promójának jelentős része is erre épül: Francis Underwood gyakorlatilag valós politikusként kampányol.

A House of Cardsban a harc teljes egészében a hatalom köré összpontosul, a sorozat tökéletesen ábrázol egy fiktív érdekszövetség-hálózatot. No meg azt, hogy soha nincs egy stabil állapot, hanem minden viszony, állapot állandó mozgásban van. A House of Cards segít elfogadni, hogy ez a műfaj nem jó vagy rossz, hanem egész egyszerűen ilyen.

Hogy Francis Underwood időnként kinéz a jelenetből és elmondja a közönségnek a tutit, gyakorlatilag a Shakespeare drámák némelyikében alkalmazott technikák egy korszerű és csodálatosan működő képernyőre vitele.

A sorozat negyedik szezonja talán az, amelyben a legerőteljesebben kiteljesedik az egész történet. Értékrendszer nincs, sőt, a pénz, a szerelem, még a szex is egy alárendelt szerepet tölt be a hatalom alatt. Az erő mindent felülír. Francis és Claire házassága egy rémerős érdekszövetség, amely mindent elsöpörve és megállíthatatlanul halad egy végső cél irányába. A pénz, a szerelem ennek puszta eszközei. Ha kell, ha a közös érdeket az viszi előre, akkor Francis lazán visszaküldi feleségét a szövegíró karjaiba, akivel a munka során összekavart.

A két karakter teljes mértékben démoni. A pénztől a szerelemig minden puszta eszköz, a politika és a hatalom eszköze, ahogyan a halál is. Amikor Claire anyja meghal, a haláleset pillanatok alatt a politikai narratíva része lesz. Megkapják a módját annak, hogy az ő halálából is hasznot húzzanak, hogy a kampány eszközévé tegyék.

A House of Cards egy görbe tükört állít a világ elé, megmutatja gyarlóságát, felvállalja a természetes rosszat. Felvállalja álságosságát, betekintést nyújt egy félig fiktív politikai világ kulisszái mögé. 

És hogy ne csak rosszat "tanuljon" belőle a néző: a Kártyavár olyan formában képes bemutatni a politikát – legalábbis annak egy bizonyos szélsőséges űzési formáját – hogy az elképesztő mennyiségben szegez apolitikus fiatalokat a képernyő elé. Ebben a rétegben képes villantani egy olyan gonosz – ám izgalmas világot – amely vonzó lehet. És most természetesen nem arra a részére gondolok, amikor a főszereplő belöki az újságírónőt a metró elé. 

És mindazzal együtt, hogy olyan sorozatról beszélünk, amelyhez gyomor kell, a negyedik szezon elképesztően izgalmas. Tipikusan az az időtöltés, amelybe akkor érdemes belevágni,  ha az embernek van tizenhárom órája, hogy megállás nélkül végignézze. Mert a House of Cards ugyanúgy gyakorol hatalmat a néző felett, mint amilyen hatalmat mér a két főszereplő a világra.