Decemberben jártam életemben először a Vajdaságban (ha nem számolom az autópályán való átutazást). Adományokat (vagy ahogy az adományozó hölgy nevezte, ajándékokat) segítettem elvinni a Szerémségbe. Az út során meglepő, ám pozitív tapasztalat volt a számomra, hogy egy-egy ritka kivételtől eltekintve az összes érintett település neve ki volt írva magyarul. Volt olyan falu, melynek tábláján öt felirat állt (cirill betűs szerb, latin betűs szerb, magyar, szlovák, horvát), volt, ahol csak cirill betűs és magyar kiírás volt látható, de volt olyan is, amelyen csak latin betűkkel tüntették fel a falu nevét. Sok következetességet nem találtam – az utcanevekben meg aztán főleg nem –, de egy nagyon pozitív tendenciát viszont megfigyelhettem: sehol nem volt lefestve, átfújva, összegraffitizve vagy megrongálva a magyar településnév vagy a magyar utcanévtábla.

Zombor. Külön cikket érdemelne a vajdasági járműpark, csak úgy csorgattam a nyálamat a Yugo és a Zastava különböző változataira, nem beszélve az ősi Renault-król, VW Golfokról és Opelekről

Ebben a gesztusban Szerbia több EU-tagállamot is megelőz, például Szlovákiát vagy Romániát, mely országokban patikamérlegen mérik ki, hogy jár-e egy falunak magyar helységnévvel ellátott tábla vagy sem. Ami viszont kiábrándító élmény volt, az a települések állapota: Újvidéket és a magyar határhoz közeli falvakat leszámítva romos, összedőlt házak, omladozó templomok, alig lakott falvak kísérték utunkat. A legszegényebb borsodi vagy nógrádi régiókban sem tapasztaltam ilyet, hogy egy-egy falu főutcáján végighajtva ötből jó, ha egy házban laknak, a többi pedig bármikor összedőlhet.

Bácstóváros. Azon kevés falu egyike, ahol nem volt magyar felirat, mondhatnánk gúnyosan, hogy olyan is, de sajnos láttam ennél romosabb házakon is „Petőfi Sándor utca” táblát

Bácstóváros központja...

A Duna mellett haladtunk végig, így viszonylag kevés magyar települést érintettünk, ennek ellenére érződött, hogy egyre délebben vagyunk. Újvidék után a Tarcal-hegység lankáin, a Szerémségben már egyáltalán nem éreztem magamat otthon, a táj már nem a megszokott magyar vidéket idézte.

Ezen a vidéken a törökök valódi népirtást rendeztek, így a 15. század végén és a 16. század elején ez a falu is elpusztult. A környéket főleg horvátok és szerbek népesítették újra, de az elbujdosott, maradék magyarság újraalapította a falut – a legenda szerint innen ered a település neve.

A törökök kiverése után a falu előbb a Habsburg Birodalom Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű tartományának a része lett, majd 1860-tól Magyarországhoz tartozó Szlavóniához került vissza. 1868-tól a Magyarországon belül nagy önállósággal rendelkező Horvát-Szlavón Királysághoz került, majd Jugoszlávia, Horvátország, ismét Jugoszlávia, végül pedig Szerbia része lett. Ma a falu lakosságának harmada magyar, a többiek zömmel szerbek, illetve néhány tucat horvát is él Maradékon.

A maradéki református templom az épülő óvodából nézve

Maradék ma a délvidéki reformátusok egyik fontos települése. A helyi magyarság eredendően katolikus volt, azonban a kiegyezés után sem volt lehetőségük magyar misét hallgatni, ugyanis a faluba horvát papot küldtek. Amikor a maradéki magyarok 1897-ben megpróbálták kijárni a horvát püspöknél, hogy kapjanak magyar papot, akkor elutasító választ kaptak („inkább ugassanak kutyák a templomban, mint beszéljenek magyarul...”). Ezt követően 1898-ban megalakult a helyi református felekezet, zömmel áttérőkből. A helyi református templom is egy eredetileg más célokat szolgáló épületből került kialakításra.

A maradéki református templom belülről

A faluban 1978-ban szűnt meg a magyar nyelvű oktatás. A helyi lelkésztől tudtuk meg, hogy míg 1952-ben még 22 iskolában folyt magyar oktatás a Szerémségben, addig 1981-re ez a szám kereken nulla lett. Ma egyetlenegy magyar iskola működik a tájegységben (a horvát és a szerb részen összesen), ez a 2015-ben újranyitott maradéki iskola.

Nem mi voltunk az egyetlen látogatók az anyaországból a napokban...

A maradéki napköziben már december közepén megvolt a karácsonyi ünnepség első felvonása

Sőt, az egész Kárpát-medencében egyedülálló, a trendekkel ellentétes az, hogy óvoda is nyílt a községben. Maradék az a hely, ahol a magyar iskola és a magyar óvoda nem most szűnik meg, hanem ebben az évtizedben nyílt újra. Valóságos csoda ez!

Az óvoda egyelőre még nem hivatalos iskolai előkészítő, de már épül az új épület, melyben „igazi” óvoda nyílhat majd. A tervek szerint nyár végén adhatják át az épületet, mely a magyar állam támogatásának köszönhetően jöhetett létre.

A maradéki magyar közösségi ház

A csoda önmagában persze nem elég, szükség van még a helyi lelkész, Halász Dániel lelkes és okos munkásságára, valamint a magyar állam támogatására is. Ahogyan a lelkész is elmondta, a 2010-ben megadott kettős állampolgárságnak köszönhetően a Délvidéken megtorpant a magyarság beolvadása, a vegyes házasságokban születő gyermekek egyre nagyobb arányban tanulnak magyarul. Maradékon olyanra is van példa, hogy a szülők csak alig-alig beszélnek és nem is írnak magyarul, így a magyar iskolába járó gyermek a délutáni napköziben gyakorolhatja a magyar nyelvet.

Maradék bejárata Ürög felől a helységnévtáblával és a pravoszláv templommal a háttérben

Maradéktól pár kilométerre fekszik Ürög, a Tarcal-hegység lábáról nézve ilyen a városka fekvése

A maradéki magyar közösség ugyan fejlődik, és az óvoda építéséhez magyar állami támogatást is nyert, de az adományok nélkül nehezen működhetne, hiszen a szerb államtól egy fillért sem kapnak a magyarok. Főleg könyvekre, játékokra és iskolaszerekre van szükség, ha pedig valamiből már van elég, a fölösleget továbbadják a délvidéki szórványmagyarság más településeinek. Ezen a környéken a magyar nyelvű könyv, gyerekkönyv, társasjáték stb. hatalmas kincs!

Csodálatos érzés volt látni, hogy ebben a délszláv tengerben, a tömbmagyarságtól távol, Belgrád közvetlen közelében még él, sőt, gyarapodik a magyar közösség. A Szerémségben is vannak tehát sokan, akiknek a mai este a szenteste, és akiknek holnap van karácsony.