Zsil-völgye a mindennapi életet tekintve azonban közel sem mondható unalmasnak. Igazi olvasztótégelye volt a Monarchiának: tizennégy nemzetiség élt itt egykoron békésen egymás mellett, hiszen magyarok, olaszok, németek, franciák, lengyelek, bosnyákok stb. tízezrei érkeztek a bányák megnyitása után, hogy az akkor magas presztízsű és jó fizetéssel kecsegtető bányaipar munkásai legyenek. A hetvenes évektől kezdődően azonban hanyatlásnak indult a vidék mind gazdasági, mind társadalmi szempontból. Állami szubvenciók ide, erőltetett iparosítás oda, pár évtized alatt kivérzett a bányászat, és maradt a kilátástalanság – mondja Szalai Luca, aki  a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa a Zsil-völgyében.

Szerinte a mai napig sokak tudatában benne él, hogy melyik nemzetiséghez tartoztak régen, de ott, a környéken soha nem volt etnikai konfliktus, még a 70-es években sem, amikor tömegével telepítették be a románokat, akik fokozatosan átvették a különféle nemzetiségek helyét, és akiknek a helyzete ma éppoly kilátástalan, mint annak a maroknyi magyarnak, akik még megmaradtak.
 

Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nagyon is érdemes ellátogatni a Zsil-völgyébe, amiről a többségnek valószínűleg a ’90-es évek bányászjárásai jutnak eszébe. Kevesen tudják viszont, hogy 1977-ben, az akkori kommunista rendszerrel keményen szembeszállva tüntettek a Zsil-völgyi bányászok több mint tízezren jobb munkakörülményeket és a szociális ellátás javítását követelve.

A bányászok attól sem rettentek meg, hogy a helyszínre küldött (amúgy Zsil-völgyében született) Ilie Vredet miniszterelnököt a lupényi bánya portásfülkéjébe zárják, így követelve, hogy Ceausescu személyesen jöjjön tárgyalni velük. A bányászok követeléseit végül elfogadta a nagy vezér, cserébe ellepte a völgyet a Securitate, és megkezdődtek a megtorlások jogi és fizikai formában egyaránt.

Ha végigmegyünk a Zsil-völgyi városokon, bármelyik napszakban találkozhatunk háziállatokkal az utcákon és a blokkok között. Sokan a tömbházakba kényszerülvén, közterületeken oldják meg az állattartást. A helyi hatóságok semmit nem tesznek, hiszen nem tudni, kié az állat, és ha elvinnék, nekik kellene azokat tartani, de miből és hol?

A szárnyasok nyugodtan kapirgálnak, de óvakodni kell, ha például munkába menet egy bikaborjú állja utunkat a lépcsőházunk bejáratánál. Viszont ne csodálkozzunk, ha késő este egy muraközi legelészik a buszmegállóban – a second hand karácsonyi díszkivilágítás kifejezetten jól áll nekik, szebben csillog tőle a szőrük.

Szekérrel is nyugodtan lehet közlekedni, de "ha ló nincs, szamár is jó” alapon néha látni idős néniket megrakodott szamarakkal. Az alábbi kép az egyetemi campustól 300 méterre készült. Egyébként az idős nénik a kóbor macskákat is nagyon szeretik, nem ritka, hogy reggelente 8-10 igen kövér macska lesse árgus szemekkel a földszinti ablakokat, ahonnan egy kis ételmaradékot pottyantanak ki nekik az idősebb lakók, majd bájos mosollyal gyönyörködnek a falatozó állatseregben. Ha már fiatalok nincsenek…

Más romániai településekhez hasonlóan itt is sokan a tömbházak közötti kis területeken vagy épp a házak között kihúzott kötelekre teregetik a mosott ruhákat. Nincs is ezzel semmi gond, ha a kötél épp egy járdát keresztez; egy gyalogosnyi helyet kihagynak, hogy senki se akadjon fönt például egy „Follow your dreams” feliratú ágyneműhuzaton.

Viszont más a helyzet a szőnyegporolással. Ezt a nemzeti sportot télen-nyáron, és mint utóbb kiderült, éjjel-nappal, de főleg középkorú férfiak űzik szívesen. Vannak, akik szerint az éjszakai porolás azért jó, mert „akkor nem látszik, mennyi por jön ki a szőnyegből”, viszont szilveszter környékén meglehetősen megtévesztő a hangja, mert nem tudni, vajon nem petárdázásból származik-e.

A szőnyegeket ezután napokig kint szokás hagyni a minden háznál kötelező, szabadtéri bútornak számító porolókon.

Ha valahol, a Zsil-völgyében aztán érdemes ellátogatni a piacokra és a vásárokba, mert ezek alkalmával látszik igazán, hogy egyfajta ütköző zónája ez az erdélyi és az igazi balkáni világnak. Ha nem akarjuk, hogy egyből a vásározók érdeklődésének középpontjává váljunk, felejtsük el a fényképezőgépet, viszont annál nagyobb érdeklődéssel vegyük szemügyre a portékát: a 130 (10 000 forint) lejes Fischer sílécet, Dacia visszapillantó tükröt, húsz éve kiszuperált PC-k alkatrészeit és még hosszan folytathatnánk a sort.

Viszont ne csodálkozzunk, ha a piacon a tejes pultnál az eladó a házi tejes flakonba beleiszik, hogy tesztelje az áru frissességét, majd visszateszi a pultba az üveget (lehet, hogy nem is olyan rossz a multiknál vásárolni?), vagy ha a vásárban kis tűz van rakva a 10 lejes cipők kupaca mellett, amire az eladó egy-egy párat néha rádob, majd rá is csapja az orra tartalmát a már olvadozó talpú cipőkre.

A városok színes-szagos forgatagán túl azonban a környék természeti adottságai és az elfeledett történelmi emlékek sora vár.

Lehetetlen olyan irányban elhagyni a völgy városait, hogy pár percen belül ne tátott szájjal nézzük az elénk táruló csodát: az év nagy részében hófödte csúcsok, hegyi patakok, szorosok, barlangok és hágók végeláthatatlan sora. Páring, Sztrázsa, Retyezát – és ezek csak a legközelebbi óriási hegyek, amelyeknél jobb terepről nem is álmodhatnak a síelni és túrázni vágyók.

Meglehetősen groteszk látványt nyújt a Nyugatról hazahozott használt luxusautó és a régi, lerobbant Dacia egymás mellett a lakótelepen.