Miután 1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst, a Monarchia és Szerbia borús viszonya még tovább romlott. A merénylő nemzetisége, illetve a Fekete Kézzel és más terrorszervezetekkel fenntartott kapcsolata arra sarkallta Bécset, hogy a gyilkosságért közvetlenül Szerbiát vonja felelősségre, a balkáni hódító tervek pedig arra késztették Ferenc József környezetét, hogy háborúval vegyenek elégtételt a Monarchia déli szomszédján.

A merénylet után összehívott koronatanácsban már a hadüzenet kérdése volt a központi téma, melyet – egyetlen ellenszavazat, gróf Tisza István magyar miniszterelnök tiltakozása mellett – a megjelent vezetők szinte mindannyian támogattak. A hadüzenet nyilvánvalóan magában hordozta egy általános háború kockázatát, mivel Oroszország nyíltan támogatta Szerbiát, II. Miklós birodalma mellett pedig ott állt az antant, tehát Nagy-Britannia és Franciaország is.

Mindennek dacára a német császár, II. Vilmos és vezérkari főnöke, Helmuth von Moltke is támogatta a hadüzenetet, mivel Németországban úgy vélték, a háború elkerülhetetlen, és a tendenciák azt mutatták, a hármas szövetség hamarosan elveszíti fölényét az antanttal szemben. A július első felében tartott tanácskozások során Moltke és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök a Blitzkrieg – vagyis a villámháború – ötletével meggyőzték az idős uralkodót a győzelem lehetőségéről.

A két fővezér terve egy gyors és eredményes franciaországi és szerbiai villámháborún alapult, melyet az Oroszország elleni együttes támadás követett volna; a Monarchiának ebben a háborúban tehát nem volt más feladata, mint kiharcolni a győzelmet a szerbiai fronton, és feltartani a – lassúnak vélt – orosz mozgósítást, míg Franciaország békére kényszerül a németek ellen. Ferenc József és Vilmos vezérkara a korábbi háborúk nyomán gyors, mindössze néhány hónapos küzdelmet jósolt, ennek fényében kell értelmezni tehát azt az elhamarkodott 1914 júliusi ígéretet is, miszerint a német és osztrák katonák a falevelek lehullásakor már ismét otthon lesznek.

Magyarország, 1919. Első világháborús sebesült katonák várakoznak egy hadikórház előtt. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen | Fotó: MTI/ Reprodukció

A Magyarországot képviselő Tisza István talán az egyetlen befolyásos politikus volt, aki ellenezte a hadüzenetet, mivel tisztában volt azzal, hogy hazánk számára ebből semmiféle előny nem származhat: egy esetleges vereség minden bizonnyal feldarabolná Magyarországot, a győzelem, és ezzel a Monarchia területi növekedése pedig csökkentené a magyarság arányát és ezzel befolyását is. Tisza, miután sikertelenül próbálta megóvni a békét, július hónapban már csak arra törekedett, hogy megakadályozza az általános háború kirobbanását, illetve, hogy rábírja a császárt egy deklaráció kiadására, miszerint a Monarchiának nincsenek támadó szándékai.

A magyar kormányfő végül nem járt sikerrel, a császár ugyanis július 23-án ultimátumot küldött Belgrádba, melyben azt követelte I. Pétertől, hogy 48 órán belül járuljon hozzá a merénylet felelőseinek felkutatásához, szüntessen be minden propagandát a Monarchia ellen, és oszlassa fel mindazon szervezeteket, melyek terrorcselekményekkel gyanúsíthatóak. Amellett, hogy a szerb hadsereg és államapparátus valóban összefonódott a Fekete Kézzel és más szervezetekkel, ezek a követelések önmagukban is teljesíthetetlenek voltak, hiszen követeléseivel Ausztria-Magyarország mélyen sértette Szerbia szuverenitását. Ezzel Ferenc József és az ultimátumot átadó, Giesl von Gieslingen belgrádi nagykövet is tisztában volt, de a cél ekkor már nem a vizsgálat, hanem a háború kiprovokálása volt.

Miután Oroszországgal a háttérben Péter király elég erősnek érezte magát, visszautasította Bécs követeléseit, ezért pár nap tétovázás után Ferenc József végül elküldte a birodalma számára végzetesnek bizonyuló hadüzenetet. A háború örvénye aztán a várakozások szerint továbbterjedt Európában: miután Németország eredménytelen ultimátumot küldött a határai mentén mozgósító Franciaország és Oroszország számára, augusztus első napjaiban már négyre emelkedett a hadviselő felek száma. Ötödikként Nagy-Britannia lépett be a küzdelembe, miután Helmuth von Moltke a semleges Belgium területén mozgósított Franciaország ellen, az év során pedig csatlakozott a harcoló felekhez még Törökország, illetve Japán is.

Az antant és a központi hatalmak több évtizedes gyarmati vetélkedése végül egy lokális konfliktusban robbant a felszínre, és a résztvevők folyamatos csatlakozása mellett egy négyéves háborút eredményezett. Az 1914. július 28-i hadüzenet egy világméretű háborúhoz vezetett, mely 15 millió ember életét követelte, és teljesen átrajzolta a bolygó politikai arculatát.

(Rubicon)