Kizárólag egy este, november 6-án szerdán vetítették Magyarországon is a Slayer legújabb, valószínűleg utolsó koncertfilmjét, a The Repentless Killogyt. Szerencsém volt a Corvin moziban, teljesen megtelt teremben megnézni az utolsó(?) attrakciót.

Nos, mit is írhatnék?

10 éves korom óta őket hallgatom, 2001 környéke óta, mikor valamelyik zenecsatornán először láttam a Bloodline videóklipjét. Az első lemezük, amit megvettem a Diabolus in Musica volt, az örök kedvencem pedig a Christ Illusion. Ha betartják a szavukat és nem csinálnak szart a szájukból (mint pl. Ozzy, a Black Sabbath vagy – hogy magyar példát is említsünk – a Kispál és a Borz), akkor egy korszak bizony véget ért. Mit jelent ez a metálzene számára? Vagy mondjuk a thrash számára? Semmi jót. Miért? Nos, biztos nekem szar az ízlésem, de a Megadeth-et mindig is buzisnak tartottam, Dave Mustaine pedig egy pöcs. A pózerek és a „nem heterók” kedvencét, a Metallicát szégyen, hogy thrash kategóriába sorolják ilyen gyenge ritmusszekcióval (itt leginkább Ulrichra gondolok), az Anthrax pedig nagyon elmegy kategória. Ez lenne az a három zenekar, ami a „hírhedt” Big Fourból marad a Slayer kiválásával... A Suicidal Tendencies és a Municipal Waste nekem nagyon nem thrash, a Sepultura az Against óta vicckategória, az Annihilator, a Kreator, és a Sodom elmennek, így sajnos egyedül az egyre unalmasabb Exodusban és a Testamentben látom a műfaj jövőjét, azt sem sokáig. A Dark Angel, az Overkill és a Death Angel már a '80-as években is vontatott és öreg volt, és sajnos itt megáll a tudományom, hiszen beszűkült ízlésem miatt nem ismerek több thrashzenekart, így kommentben várnám a javaslatokat azokra a thrashzenekarokra, akikre érdemes odafigyelni a jövőben, és akik továbbviszik a műfaj kellék-és szimbólumtárát. (És nem írhatjátok a Toxic Holocaustot!!!)

HERBERT P. OCZERET/APA-PictureDesk via AFP

Na de vissza a filmre. Olyan fura... Slayert játszanak a moziban, és ez annyira nem slayeres. Ez van, mikor kell a pénz a nyugdíjas évekre, hiszen egy évtizedekig sikeres brandnek leáldozóban van, és ehhez nagyban hozzájárult napjaink politikai korrektsége is. És az, hogy Tom Araya és társai megöregedtek. Nagyon. Életemben összesen négy Slayer-koncertre jutottam el, legelőször 2012-ben Nova Rockon, utoljára pedig tavaly decemberben Berlinben láttam a bandát. A négy koncert közül három csapnivalóan unalmas volt, a mélypontot a Volt Fesztivál jelentette 2016-ban. A Slayer mindig is hideg és távolságtartó volt a rajongóival, végül is ez lenne az imidzsük lényege is, de ezeken a koncerteken nem a kommunikáció volt az, ami hiányzott, hanem az élet és az erő. Tavaly decemberben Berlinben azért nagyjából odatették magukat, de azért igencsak nyugdíjasra sikerült a hakni. Akkor még úgy volt, hogy nem jönnek többé Magyarországra, a berlini koncert után egy nappal jelentették be, hogy Budapestre is kiterjesztik a turnét. Azóta is sajnálom, hogy nem jutottam el a júniusi koncertre, hiszen szívesen láttam volna a négyest a kimondottan megosztó akusztikájú Arénában, de erről a buliról sajnos lemaradtam, mert épp Algériában próbáltam polgárháborút kirobbantani.

HERBERT NEUBAUER/APA-PictureDesk via AFP„)

Ezért is örültem, hogy ha nem is élőben, de még egyszer „nagyban” láthatom a Slayert, és a Corvin mozi tökéletes hely volt erre. És bár teljesen fura, egyenesen pózer volt egy moziban diszkréten rázni a fejünket, azért mégiscsak remek búcsúélménynek bizonyult. A film első 40 perce egy teljesen öncélú, X-besorolású gyilkolászás, ami kimondottan szórakoztató, bár az eleje a három videóklippel igencsak igénytelenül van megcsinálva. A Slayert is korlátozza már napjaink közgondolkodása. Az erőltetett vérontáson kívül nem volt igazi polgárpukkasztás, csak egy kis lightos, pózernáculás, és nagyon minimális fehér felsőbbrendűségi utalgatás, amit a 40. perc végén el is ütnek. A zenekar, ami korábban ezekkel a dolgokkal „riogatott”, most beállt a sorba, és nem igazán volt képes felvállalni magát. De a film lényege nem is ez volt, hanem a koncert, így igazán a 40. perc után vált izgalmassá a vetítés, mondjuk circle pit egyszer sem alakult ki a moziteremben (pedig igény lett volna rá).

Mit lehet mondani?

Az idétlen, de szórakoztató 40 perces bevezetőfilm után kaptunk egy kurva ütős koncertfilmet, brutál setlisttel. Van benne minden: frissesség, nosztalgia, jéghideg Slayer-düh, amit én szerencsétlen módon egy koncerten sem kaptam meg. Lehet, hogy a live-action élmény, vagy eleve a moziélmény maga a ludas, de ez most iszonyatosan jól elkapták. A filmet amúgy 2017-ben, egy kaliforniai koncertjükön rögzítették, maga az album pedig péntek óta érhető el és tölthető le az internetről (Spotify, Apple Music, torrent ízlés szerint). Amúgy a film megnézése után azon gondolkoztam, hogy mennyire kirekesztő és pofátlan dolog, hogy a Facebookon nincs pentagrammás és lefelé álló keresztes emoji. Ez csak engem zavar? Oké, oké tudom, hogy ez furán hangzik, pláne itt a 888-on, de végül is a kedves olvasók egy része kardoskodott sokáig amellett, hogy nevezzük át az oldalt 666-ra. (Sajnos az a domain foglalt volt már.)

Mély elemzésbe nem mennék bele, de a vágás és az operatőri munka páratlanra sikerült, és a live albumot is jó hallgatni, kimondottan a The Antichrist és a Chemical Warfare című daloknál. Amiről még fontos beszélni a film kapcsán, az a Slayer varázsa, vagyis inkább sötét mágiája. Mezei Slayer-rajongóként teljesen beszívott az az atmoszféra, amit a koncertfilm teremtett, mert nagyon egyszerű, mégis fontos dolgokat mozdított meg. Hiszen az ember a filmet nézve és hallgatva rájön, hogy Tom Araya valójában egy jóságos télapó, akit annak idején King és a világhírű náci relikviagyűjteménnyel rendelkező Hanneman vitt bele a rosszba. Rájövünk, hogy Paul Bostaph egy zseni, és Dave Lombardo elmehet a bús picsába a hisztijével. Jót mosolygunk azon, hogy Kerry King egy ignorant pöcs méteres tüskékkel, és szétfolyunk a szólókon. Végül, de nem utolsósorban, csodálattal és enyhe irigységgel nézzük Gary Holt ESP és LTD gitárarzenálját.

HERBERT NEUBAUER / APA / AFP) / Austria OUT

Az Exodus és a Slayer gitárosának köszönhetően sokakkal együtt teljesen beleszerettem az ESP gitárokba, és ha nem EMG humbijaik lennének, vagy nem lennének kurva drágák, tutira vennék egyet, szóval marad a nyálcsorgatás. EBBEN a videóban amúgy 2:30-tól Holt bemutatja hangszereit, melyek közt szerepel a Hanneman „Still Reingning” Tribute ESP is, ami egy Slayerhez lehet nyálas, de amúgy szép gesztus, hogy minden koncerten előhúzza a rigből.

Hannemanről szólva, világéletemben két gitárosért rajongtam nem túl szerencsésen, hiszen Jesper Strömbald (In Flames) 2010-ben alkoholizmus miatt visszavonult, Hanneman pedig 2013 májusában meghalt. Életem végéig velem marad a hiány, hogy sosem láthattam élőben Jeff Hannemannel a Slayert, hiszen 2010-től betegsége miatt csak részlegesen szerepelt a zenekar életében.

Lényeg a lényeg, a Repentless Killogy mozivászonra vitele egy nagy ötlet volt, méltó búcsút vettünk a zenekartól, aminek tényleg megérett az idő a befejezésre. Bár a banda menedzsere haloványan célozgatott jövőbeli tervekre, nagy valószínűséggel több koncert és album nem várható többé, vagy legalább egy jó darabig. De ahogy mondani szokás, „van az a pénz”. Kérdés, hogy a thrash műfajban van-e még ennyi?

Zárásként, hogy legyen egy kis izgalom, és legyen min vitatkozni, állítsunk rangsort a kedvenc Slayer albumainkból! A Ti rangsorotokat kommentben vagy üzenetben várjuk!

Íme az enyém, kommentben várom az anyázást:

1. Christ Illusion
2. God Hates Us All
3. Seasons in the Abyss
4. Diabolus in Musica
5. South of Heaven
6. Reign in Blood
7. Repentless
8. Divine Intervention
9. World Painted Blood
10. Show No Mercy
11. Hell Awaits
12. Undisputed Attitude

Ezt meg csak úgy zárásként a liberális kollégáknak: