Lassan egy hónapja vetítik a Silvio és a többiek c. filmet. Bár Paolo Sorrentino, a nápolyi rendező filmje eredetileg két részből áll, az Oscar-díj és az európai vetítések kedvéért csináltak a Loro 1-ből és a Loro 2-ből egy „összegyúrt változatot”. Ezt kaptuk meg mi, magyarok. A film komoly vállalkozás, hiszen még élő, aktív pártelnökről, egykori miniszterelnökről portrét rajzolni nemhogy nem könnyű, szinte lehetetlen, ráadásul a politikacsinálás igen magas iskolája. Idehaza a balliberális média várta a filmet leginkább, gondolván: most majd fény derül a párhuzamra a „berlusconizmus” és a NER között. „Egy film, amit biztosan egyedül akar megnézni Orbán Viktor”; Berlusconinak a fiatal nők ugyanolyanok, mint Orbánnak a foci – írták többen. Később Silvio Berlusconit, vagy ahogy az olaszok emlegetik: a Doktor urat „a leghatalmasabb mágnásnak és a legröhejesebb bohócnak” állították be, akit egész karrierje során csak a „tesztoszteron és a hatalom” hajtott.

De van egy rossz hírem: tévednek. Nagyon. Állításaikkal szemben a Doktor úr nem egy ripacs, színpadias fickó, aki csak a pénznek, az intrikáknak köszönhette miniszterelnökségét. Úgy nyert választást három hónap alatt, mint a történelemben még senki. Úgy vitt stabilitást Itáliába, hogy arra korábban sem a bal-, sem pedig a jobboldal nem volt képes. A politikában sok mindent meg lehet tanulni. A karakter viszont egyáltalán nem tanulható. Berlusconi pedig egy igazi karakter, egy zseni, mi több: egy self-made man.

– fogalmaz Silvio Berlusconi a filmben. És igaza van, mert a balliberálisok még ma sem értik a volt olasz kormányfőt. Ezért interpretálják félre a filmet. Ezért nem értik a szimbólumokat. Ezért becsmérlik a Berlusconit.

A film 2006 környékén kezdődik. Doktor úr túl van már a fénykorán. Elbukta a választásokat, kiesett a politikai pikszisből, ezért a szardíniai villájában tengeti hétköznapjait. Élvezi a saját maga által felépített luxust, a mediterrán napfényt, az azúrkék tenger látványát és a kedves feleségének a társaságát, akinek épp megpróbálja visszanyerni a szívét.

A Silvio és a többiek egy bizarr elemmel indít: egy bárányt láthatunk, aki „besétál” a pártelnök villájába. A bárány ösztönlény. Tudja, érzi, hogy a házban egyre hidegebb levegőt fújó légkondicionáló meg tudja ölni, az állat azonban nem tesz semmit, hiába nyílik ki, csukódik be többször is mögötte a fotocellás ajtó. A bárány szép lassan halálra fagy. Erős kép, mely Berlusconi választási buktájára utal, arra, hogy meddig lehet feszegetni a határokat.

Pár jelenettel később ismét van egy utalás a Doktor úr vereségére. Az öreg Berlusconi épp az unokájának magyaráz a kertben, mikor belelép egy szarba. A gyerek megkérdezi, hogy csak nem abba a dologba lépett-e a nagypapája, mire azt a választ kapja: bizony csak messziről tűnhet úgy, hogy fekália volt a földön. Doktor úr ilyenkor is tanítja az unokáját, a bölcsességet szeretné átadni a fiatalabb generációnak.

És van egy harmadik jelenet is. Berlusconi az AC Milan futballklub tulajdonosa, és le akar igazolni egy sztárjátékost a csapatába. A játékos el is megy Doktor úr villájába, ahol elmondja: van ajánlata a rivális Juventustól is. Berlusconi előbb úgy reagál, hogy azt mondja neki: „itt egy papír, olyan összeget írsz rá, amit nem szégyellsz”. A játékos azonban hezitál. Mire a pártelnök elmondja:

Sokak számára a film címe sem egyértelmű. Olaszul Loro, ami utalhat az arany (l’oro) kifejezésre. És utalhat – jelentése szerint – az „azokra”, vagy ahogy a magyar fordításban is szerepel, a „többiekre” is. Csakhogy kik is azok a többiek? Nem sokkal a bárányos jelenet után már félmeztelen, meztelen lányokat láthatunk. Később előkerülnek Berlusconi emberei, bizalmasai is. Majd a film végén hosszasan mutatják a l’aquiliai földrengés áldozatait, a mentésben részt vevő tűzoltókat, mentőket, rendőröket. A Loro szerintem az utóbbiakra utal. Azért, mert a filmnek van egy lélektana. De nem olyan, amilyen a baloldal prekoncepcióiban szerepel. Az elején szexi lányok táncolnak, a csapból is a drog ömlik, hatalmas partikat tolnak Szardínián, a filmet mégis egy katasztrófa sújtotta falu képével zárják 2009 környékéről.

A Silvio és a többiek egyik vezérgondolata szintén sztereotípiadöntögető: mellébeszél-e Silvio Berlusconi, betartja-e az ígéreteit, vagy minden csak a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól? Szerintem a válasz egyértelmű: Doktor úr tartja a szavát. Ráadásul mindez a legkritikusabb pillanatban derül ki: egy természeti katasztrófa idején. Az idős asszony, kinek összeomlott a háza, új lakásba költözhet. Sőt. Új fogprotézist is kap Berlusconitól. Politológusi nyelven fogalmazva: a „rendkívüli állapotban” teszi mindezt, s nem a kormányzás „normál állapotában”. És van egy másik dilemma is, ami végig ott lappang a filmben: ez az öregedés kérdése. Vissza tud-e térni egy idős pártelnök a politikába, le tud-e még nyűgözni egy fiatal nőt egy hetven év körüli üzletember? A rendezőtől, Sorrentinótól összetett választ kapunk: bár a Doktor úr a fiatal nőtől kosarat kap, mi több, le lett nagypapázva; az egyik legnagyobb dilemmát az életében sikerült megoldania. A felesége ugyanis kimondja: régen tényleg szerelemből ment hozzá.

A jó politikus egyik legfőbb erénye a vízió léte. A másik a retorikai képessége. Berlusconi mindkettőben élen jár. Hogy visszataláljon rég elfeledett önmagára, Doktor úr fog egy telefonkönyvet, s abból spontán mód felhív egy idős asszonyt, hogy eladjon neki egy nem is létező lakást. Természetesen sikerül neki, nem hiába mondja a filmben: „Az ország legjobb értékesítője vagyok”. Morálisan aggályos, de a pártelnök így bizonyítja magának, hogy van még helye a politikában.

Egyébként Silvio Berlusconi ma is ott van a politika élmezőnyében: legutóbb 14 százalékot szerzett pártja, a Forza Italia. Ahogy régen, most is nagyon utálja a kommunistákat és a szellemi örököseiket. A filmben van is erre egy gyönyörű utalás. Egy hatalmas asztalnál ül a Doktor úr, környezetében szinte csakis csodaszép lányokat látunk, s hogy feldobja egy kicsit a hangulatot, bedobja a következő poént: