A Ready Player One az ugyanezen címet viselő, Ernest Cline által írt regény adaptációja. Tekintettel arra, hogy a könyv gyakorlatilag orrvérzésig tele volt utalásokkal az 1980-as évek zenéire, filmjeire és játékaira; egyértelművé válik, hogy a kockatársadalom miért várta epekedve a filmadaptációt.

A film 2045-be kalauzol minket, ahol a valóság egyszerűen annyira lepukkant, hogy mindenki inkább az Oasis nevű virtuális valóságba menekül, hiszen ott még az irtózatosan igénytelen tengeri tehenek is szexi rúdtáncosokká válhatnak.

Főhősünk, Wade Watts (Tye Sheridan) is a valóságból való menekülés miatt csöppen bele az Oasis alapítója által megálmodott kalandba, ami végül majd a valóságba is átnyúlik. Az alaptörténet a következő: az Oasis atyja, Halliday (Mark Rylance) kalandra hívja az általa felépített univerzum összes felhasználóját: aki megtalálja az Oasisben valahol elrejtett három kulcsot, és megtudja, hol van elrejtve a játékban az Easter Egg, az megörökli az egész Oasist, és gyakorlatilag teljhatalommal fog rendelkezni a virtuális tér felett.

Ahogy azt a trailer is sejteti, a Ready Player One sokkal jobban működik filmvásznon, mint írott regény formájában. Spielberg elképesztően gyönyörű látványvilágot tár elénk, ha tehetitek, semmiképp ne sajnáljátok az IMAX és 3D párost.

A trailerben csak finoman adagolt csata- és versenyjelenetek már a film első fél órájában felbukkannak. Mindez nagyon pörgős hatást kelt, gyakorlatilag azonnal magával ránt a Ready Player One.

Oké, leszögezem: puszta gondolat se voltam még a 80-as években, ettől függetlenül azonban azt vallom, hogy a legjobb filmek vitathatatlanul a 70-es és 90-es évek között születtek. Ismertem én is az utalások 90 százalékát, amiket itt most nem szeretnék említeni a következő miatt: a nosztalgia az egyik legnagyobb erőssége és egyúttal hátránya is a filmnek.

Kezdem a hátrányokkal, amelyek közül az egyik abban érhető tetten, hogy ha a nosztalgia mögé bekukucskálunk, nem nagyon találunk semmit. A karakterek legtöbbje igen lapos, amivel láthatóan a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni – a filmben számomra Mark Rylance alakítása volt a csúcspont, aki tökéletesen hozta a kissé antiszociális, saját képzeletében túl sok időt töltő zseni karakterét.

A történetben sincs semmi újszerű: egy csapat SJW-izmust nyelt kölyök forradalmat indít a gonosz, üzletemberek vezette nagyvállalat ellen. Nem sokkal a film után jöttem rá, hogy ezt elsősorban azért érzem furcsának, mert ezt a tipikus sztorit pont a Warner Bros. cégtől látom, és nem igazán hiszem, hogy más elvek alapján működnének, mint a film főgonoszaként beállított IOI.

A harmadik hátrány pedig az, amire már a címben is utaltam: a nosztalgia zavarossá teszi a film üzenetét. A Ready Player One egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy a 80-as évek előtt akar tisztelegni, és a VR-technológiát kívánja ünnepelni vagy a videojátékok által jelentett függőség veszélyeire, és az emberi kapcsolatok lassú elrohadására szeretne figyelmeztetni.

A nosztalgia azonban a film erőssége azért, mert ha a néző saját maga veszi észre a kikacsintásokat, akkor tényleg jó érzés tölti el. Ezeket az utalásokat ráadásul olyan ötletesen és humorosan használták fel, hogy az tényleg ujjongásra késztetheti a bennünk megbúvó gyereket.

Bár több hátrányt említettem, ám mindent összevetve elfogadom azért annak a lehetőségét is, hogy túl szigorúan állok a filmhez. Az ugyanis szintén leszögezhető, hogy messze több értelem van a Ready Player One-ban, mint a 2017-es vagy akár 2016-os év legtöbb blockbusterében.

Úgy is mondhatnám, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, mit nézzen a moziban, jó szívvel ajánlanám a Ready Player One-t, és kézzel-lábbal próbálnám győzködni, hogy inkább erre adjon ki pénzt, és ne a hatvanezredik szuperhősfilmre.

A film eddigi pontszámai:

IMDb: 8,0/10

Rotten Tomatoes: a kritikusok 76 %-ra, a nézők 79 %-ra értékelték a filmet