Na most, nyilván felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mégis miért írom meg ezt a cikket? Hisz Az utolsó jediknél elég keményen elhajtottam a franchise-t a francba, és kijelentettem, hogy egy életre kiábrándultam a Star Warsból.

Nos, ez igaz, úgyhogy ezen a ponton egy kicsit árnyalnom és pontosítanom kell az álláspontomat: az antológiák ugyanis még a katasztrofális nyolcadik rész után is tartották bennem a lelket, hisz a Zsivány Egyes például szerintem toronymagasan lehagyja a többieket az új filmek közül – olyannyira, hogy én a mai napig az Új remény, a Birodalom visszavág és  Jedi visszatér között emlegetem mint igazi Star Wars-filmet.

Szóval a Solót valamennyire vártam. Nem centizgettem a napokat, de azért gondoltam, megnézem, milyen elősztorit tudnak rittyenteni mindannyiunk kedvenc csempészének.

És innentől kezdve jönnek az enyhe

Lássuk, miben teljesít a Solo. Látványvilágban például erősen odavág. Oké, de ez azért nagyjából el is várható egy Star Wars-filmtől. A díszletek szintén működnek. Kaszinójelenet itt is van, de organikusan illeszkedik a filmbe. Nincs az, mint Az utolsó jediknél, ahol nem is érted, mi szükség van a film felére.

A történet. Nem akarok sok mindent lelőni, olvastam olyan kritikákat, miszerint a Solónak igazából nincs története. Ez annyiban igaz, hogy a klasszikus narratíva, miszerint a jófiúk próbálják megmenteni a galaxist a világégéstől, itt tényleg nincs meg. De ez szerintem pont a film pozitívumai közé írandó. Itt valójában arról van szó, hogy nem a történet számít – mert hát tudjuk, hogy Solo túléli – hanem a tét. Azaz nem tudjuk, Solo melyik akciójával mennyit veszíthet. És ebbe tudtak izgalmat vinni, ami azért elismerést érdemel.

Egy tippet mindenképp el kell mondani a Solóról: alapvetően ez egy heist-film. Így is kell kezelni. Rablásokat és lopásokat láthatunk, és menekülős jeleneteket. Ami nekem őszintén szólva vérfrissítő hatással bírt azután, hogy már nyolc filmet is láttam a Jedik és a Sötét Oldal közti kínlódásról. Egy másik világot kapunk a Solóban, ahol farkastörvények uralkodnak, és nem az Erő.

A színészi munka már szerintem felemás. Emilia Clarke fantasztikusan hozza a lányt, akinek darabokra törték a jövőjét, Donald Glover is nagyon jó. Alden Ehrenreich játéka úgy-ahogy elment (később kitérek rá, mi volt a bajom vele), szegény Woody Harrelson azonban nagyon nem találta meg a karakterét. Õszintén szólva ennyire szürke játékot még nem láttam tőle, pedig ő azért nagy húzóerő lehetett volna a szereplőgárdában.

Mert problémák azért voltak vele. Például a poénok. Soha nem fogok tudni belenyugodni, hogy 9gag-féle idiótaságokkal tömjenek tele egy Star Warst, de tudjátok mi a fura? Itt működnének a poénok. Han Solónál, ennél a pofátlan suhancnál nem lenne meg ugyanaz a cringe-faktor, mint Rian Johnson hányadékánál. DE!

Ha egyszer már negyedóránként ide is sikerült beerőszakolni a vicceket, akkor legyünk őszinték: Solóról van szó… olyan szörnyű lett volna elsütni vele egy-két pofátlanabb beszólást? Azért most már csak tartunk ott, hogy a píszí ne legyen akkora legyőzhetetlen akadály. Komolyan, csak meg lehetett volna engedni Solónak egy-két csipkelődő, urambocsá’ szexista odamondást, nem? Hiszen azért az eredeti trilógiában is egy arrogáns parasztként mutatták be. Apropó…

Azzal, hogy a szokásos, disney-s poénokat adták a szájába, akaratlanul nagyon izmosan tökön rúgják Han Solót. Hiszen hiába mondogatja a film alatt, hogy ő így rossz ember, úgy rossz ember – ez a hatás sehol az égadta világon nem jön át a film 135 perce alatt. Nem az öntörvényű, arrogáns kis fenegyereket láttam benne, hanem egy olyan jótét lelket, aki megpróbál keménykedni, csak sosem sikerül neki. Lehet, hogy ez volt vele alapból a cél, és csak én vártam mást, nem tudom. De itt szerintem lehettek volna bátrabbak is az írók, mert így az volt az érzésem, mintha egy cosplayes fanboy próbálná eljátszani Han Solót.

Emlékezhettek, hogy mi is írtunk Lando pánszexualitásáról, méghozzá eléggé kemény hangnemben. Nos, látva a filmet, azért elgondolkodtam rajta, emésztgettem ezt az egészet, és azt kell mondom: fú de igazunk volt...

Azért amikor Lando szorongatja magához azt a szerencsétlen idióta droidot, és közben alatta szól a szomorú drámai zene, én komolyan azt hittem, lefordulok a székről. Erre aztán tényleg nem tudom, mi szükség volt. Mit is mondott a forgatókönyvíró, Jonathan Kasdan?

És erre kitalálják, hogy Lando egy droidba szerelmes. Konkrétan a fejemet fogtam kínomban, mert ennél a pillanatnál nyíltan átfordult komédiába az egész film. És nem, nem azért, mert a hócipőm tele a kultúrmarxizmussal, hanem mert Lando karakteréhez ez baromira nem illik. Õt a Birodalom visszavágban egy igazi szoknyapecérként ismertük meg, aki gond nélkül rámozdult a legjobb haverjának a csajára. És most be akarják nekem mesélni, hogy egy ilyen fickó egy feminista droidba szerelmes? Kitűnő munka, mert ezzel Landóból egy lúzer kockát csináltak, nem is mélyíthették volna tovább a szakadékot közte és az eredeti trilógiában megismert Lando között. Most komolyan: ki az, akinek erről nem azok a szerencsétlenek jutnak eszébe, akik a kenyérpirítójukkal akarnak összeházasodni?

Mondanám, hogy remélhetőleg a következő részekben nem birodalmi lépegetőkbe lesznek szerelmesek a főhősök, de attól félek, még a végén eljut hozzájuk ez az ötlet, és nem esik le nekik, hogy ironizálok, úgyhogy inkább itt abbahagyom ezt a gondolatmenetet.

Rengetegen úgy álltak hozzá a filmhez, hogy: mi szükség van rá? Bennem pont, hogy a film után fogalmazódott meg hasonló kérdés. Egy hangyányi vérfrissítéssel tudott szolgálni, de nem színesítette agyon a franchise-t. Szóval nekem ez a film a szürke zónában maradt. Akciójelenetek vannak, látványvilág ott van, Ezeréves Sólyom is van. 

Mégis vérszegény. 

És ennek tudatában nem igazán vagyok bizakodó a jövőt illetően. Alden Ehrenreichnek még két filmre van szerződése, és ráadásul még az általam orbitális kontárnak tartott Rian Johnsonnak is odaítéltek egy trilógiát. Ebből az lesz, hogy nagyon gyorsan el fog fáradni a Star Wars, és a rajongók ingerküszöbét sem fogja már megütni, ha kijön egy újabb film.

Azt látom, hogy a Star Warst arra a lejtőre taszították, amely ugyanabba a gödörbe vezet, ahol már hosszú évek óta a szuperhősfilmek vannak: félévente kiadnak egyet, rámennek a mennyiségre a minőség helyett, és gyakorlatilag egy fejőstehén lesz a franchise-ból. A Solo még épp hogy meg tudott ezen a lejtőn kapaszkodni, de véleményem szerint menthetetlenül előrevetíti a következő filmek minőségét...