Kiskoromban a Gépeskönyv volt az egyik kedvenc mesekönyvem, amiben a háztartási gépek működését mutatták be gyerekrajzokon: a félbevágott hajszárítóban ott rohangáltak a kis manók és izzították a fűtőszálakat. Na az Inside Out pontosan ezt a „bekukkantós” élményt hozta vissza, csak olyan terepen, ami ma már jobban izgat a porszívónál és a mosógépnél: az emberi agyban.

A rajzfilm-formátum és a szokás szerint elfuserált magyar cím ne tévesszen meg senkit: ez a mese van olyan gazdag, hogy a cukorkaszínű kismanók mellett megférnek akár filozófiai dilemmák is, mint a szabad akarat kérdése vagy az értelem és érzelem viszonya.

Komoly pszichológiai kutatások foglalkoztak az alapérzelmekkel. Öröm, szomorúság, harag, undor, félelem, meglepődés – ezeket pusztán a másik ember arcmimikája alapján, a civilizációtól elzártan élő törzseken át az amerikai diákokig mindenki képes felismerni és azonosítani. Úgy tűnik genetikai meghatározottsága van, hogy dühünkben hogyan ráncoljuk a szemöldökünket és hogyan biggyesztjük undorodva az ajkunkat. A Pixarnál gondoltak egy nagyot, és csináltak egy rajzfilmet az alapérzelmek főszereplésével.

Az ötlet nemcsak eredeti, hanem időszerű is. A racionalitás kultuszának korában jól jön egy emlékeztető, hogy nem véletlenül vannak érzelmeink. Már egész kisgyerekkortól arra nevelnek minket, hogy kerekedjünk felül azokon a fránya érzelmeken, egy felnőtt csak racionálisan, higgadtan, józanul viselkedhet – mintha mindenfajta érzelemnyilvánítás egyenlő lenne az érzelgősséggel, és valami gyerekes, hóbortos, szégyellni való dolog lenne.

Ebben a filmben viszont tényleg az érzelmeké a főszerep, mindent ők irányítanak, kiválasztják a megfelelő viselkedéses választ, szelektálják és elraktározzák az emlékeket. Ami a dupla csavar a koncepcióban, hogy még az érzelmeknek is vannak érzelmeik!

Nem jó ötlet sarokba állítani a szomorúságot

Az érzelmeknek megvan a maga racionalitása, evolúciós szempontból nagyon is hasznosak. A filmben is tesznek rá utalást – az undor és a félelem nagyon fontos szerepet játszottak túlélésünkben. Ezek igazítottak el minket a világban, jelezték, hogy mit szabad megközelíteni, megenni, stb., és mi az, amit jobb elkerülni. Igazi őrangyalok!

Ma is ugyanilyen stoplámpaként működnek, csak nem a mamutoktól és a mérgezett bogyóktól kell megmenteniük minket, hanem például a repülőgép-katasztrófáktól és kínos társasági helyzetektől. Még a harag funkciójáról is kapunk infót a filmből: működésbe lép, ha igazságtalanság ér minket, és a harag energiáit átdolgozva a kislány hokijátékosként is jobban teljesít.

A film számomra legfontosabb üzenete az volt, hogy minden egyes érzelem egyformán fontos. A főszereplő érzelmeit az Öröm irányítja, aki a film elején egyedül a Bánattal nem tud mit kezdeni. Bánat valahogy mindig láb alatt van, ezért Öröm megpróbálja őt távol tartani, végül pedig rajzol egy kört az egyik sarokba és odaállítja Bánatot „büntibe”, nehogy hozzáférjen a kislány emlékeihez vagy viselkedéséhez.

A pokolba vezető út mindig jó szándékkal van kikövezve, a túlbuzgó Öröm éppen ezzel tette nehézzé Riley alkalmazkodását az új helyzethez. Nem mutatta ki szomorúságát, ezért nem kapta meg szüleitől azt az odafordulást, ami átsegítette volna egy nehéz időszakon. Mert a szomorúság is hasznos: segít abban, hogy kapcsolódni tudjunk másokhoz, együttérzést vált ki, egyfajta érzelmi SOS-ként működik. Bánat nélkül a boldogságot se tudjuk megélni.

Keserédes pszichotrip

Pszichológus szemmel is igazi ínyencségeket tartogat a film. Elképesztő tudományos pontossággal, mégis egyszerűen és érthetően ábrázol olyan komplex fogalmakat, mint a hosszú távú memória vagy az absztrakt gondolkodás. Egy echte pszichoanalitikus trip résztvevői lehetünk, izgalmasabbnál izgalmasabb állomásokkal.

Az álmokat egy hollywoodi filmstúdióban gyártják, az elvont gondolatok termében pedig a dekonstrukció veszélye fenyeget. A tudatalattit nagyon szigorúan őrzik, ide kerülnek az igazi bajkeverők – Freud valahol dörzsölheti a tenyerét.

Akik a zárszónál felálltak és kimentek a teremből, azok megszívták, mert lemaradtak a film egyik legviccesebb jelenetéről. Itt mutatták be, hogy nemcsak anya és apa, de mindenki más fejében is ott munkálkodnak az érzelem-manók.

A kiégett tanárnő egy dögös brazil pilótáról álmodozik, az ügyeletes menő csajnak nullán van az önértékelése, a kutya teljesen rákattan egy pizzaevő srácra. Bármilyen hihetetlen, de még a macskáknak is vannak érzelem-manóik … akik totál ötletszerűen, összevissza nyomkodják a gombokat az állatfejében.

A keserédes hangulatot az adja, hogy miközben Öröm és Szomorúság kalandjai zajlanak a kislány fergetegesen megrajzolt fantáziavilágában, Riley gyerekkora szépen-lassan véget ér. A felhőtlen bohóckodás helyébe egy olyan új életszakasz lép, ahol az Örömbe Szomorúság vegyülhet, az ember néha azt se tudja mit érez, és csak egy sokkal bonyolultabb vezérlőközponttal lehet irányítani az életet. Még a legfontosabb emlékeink is alakulhatnak, a felnövés az örömök mellett veszteségekkel is jár.