A díjak kiosztásának rendszere bonyolult és sokszor belterjes, szubjektív döntésnek tűnhet. Az Oscar-díjak elbírálása ebből a szempontból különlegesebb, mint a többi nagy amerikai díjé.

Az Oscar az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díja, melyet az amerikai Filmművészeti és Filmtudományai Akadémia (AMPAS) oszt ki 24 kategóriában minden év elején az óév legjobbjainak. Az Akadémia azonban nem egy jellegzetes tudományos testület, hiszen körülbelül 7000 fős tagságát színészek, operatőrök, rendezők, forgatókönyvírók és más filmes szakemberek alkotják. Õk Hollywood "krémje". A tagfelvétel meghívásos alapon történik. Vicces, hogy tagságra felterjesztettek közül rengetegen vannak olyanok, akik évekig csak szponzorokként járultak hozzá az Akadémia működéséhez.

Nem lesz az. Az Oscart úgy is elképzelhetjük, mint egy nagy baráti társaság összeborulását, ahol a haverok egymást dicsérik vagy ekézik. Az nyer, aki az elmúlt évben több embert tudott meggyőzni filmes befektetésének jövőbeli sikeréről, a koncepciója egyediségéről és elvont művészi értékéről. Azok a filmek vannak a legelőnyösebb pozícióban, melyeknek készítésénél az Akadémia tagjai közül a legtöbben közreműködtek, melyek úgymond "jól be vannak csatornázva".

Mi meg csak nézzük a filmeket, közben a hollywoodi gigastúdiók dollármilliárdokat kaszálnak rajtunk. Persze vannak remek filmek – a legtöbbjük tényleg az – de sokszor mégis úgy érzem, háttérbe szorulnak a jelölteknél sokkal remekebb filmek, filmkészítők és színészek is. És itt kezdődik a probléma.

Nézzük meg az idei jelölteket: 2015 legjobb filmjei között ott van a Mentőexpedíció, a Visszatérő, a Brooklyn, a Spotlight, a Mad Max, a Szoba, a Nagy dobás és a Kémek hídja. A legnagyobb esélyes Alejandro González Inárritu Visszatérője. Az Aranyglóbuszt érő film Aranyglóbuszos főszereplője pedig Leonardo DiCaprio, aki szintén nagy esélyekkel pályázik a várva várt Oscarra.

Szegény Leo már tényleg nagyon régóta áll sorba ezért az elismerésért, de sajnos ezért a filmért marhára nem érdemelné meg a szobrot. A Visszatérő ugyanis tökéletes példája az Akadémia-dömping hatásának. Inárritu tavaly a Birdmannel csodát művelt, be is zsebelt érte 4 Oscar-díjat. A Visszatérőhöz összecsődítette az Akadémia nagyhalait, és még mielőtt egyetlen kockát leforgatott, már mindenki arról beszélt, hogy a filmje esélyes a díjra.

Mi az alapfelállás? Van egy csapnivalóan közhelyes igazságelemeket felmutató vadnyugati történet a bosszúról és a túlélésről, amihez Inárritu hozzáadta az összes képi metaforát és elvont ábrázolást, amit el tudsz képzelni. Álomképek és hallucinációk adják a történet művészi keretét, de egészében nem más, mint egy unalmas természetfilm. Ezt a szerepet Leo egyszer már eljátszotta. A Wall Street farkasában, mikor teljesen bedrogozva próbált hazavezetni. Ez az egész film annak a jelenetnek a kibontása, csak 150 percben és poénok nélkül. Leo alakítása alapján bármelyik bácsi kaphatna Oscar-jelölést, aki reggel 6 és 7 óra között megpróbál hazakúszni a Népszínház és a Kiss József utca sarkán található Hordó Bororzóból.

Mire kapna Oscart? Hogy bevállalta a forgatás embertelen körülményeit, hogy tényleg beleharapott egy bölénymájba és nyers halat evett? Kérem szépen, múltkor az Auróra utcán elhaladva láttam egy diszkrétebb morfinistát, aki szendvicsét egy járdán talált kutyaszarral ízesítette – csak úgy poénból. Én őt is jelölném!

A már Oscar-díjas filmek között ott van a Gladiátor, ami persze tök jó film, de a Spartacus-sztori igénytelen lemásolása; a Chicago, ami szexi meg drámai, de egy végső soron csa egy nyálas musical. A Nincs bocsánat, ami a világ legunalmasabb westernje; vagy a Bombák földjén, ami szenvedélyként ábrázolja az adrenalinfüggőséget, amellett, hogy ennél is nagyobbat vét morálisan, azzal, hogy felmenti az USA-t az iraki háború felelőssége alól.

Az idei Oscar egyik legfelháborítóbb hiányossága – amellett, hogy nincs fekete bőrű színész és filmkészítő a jelöltek között –, hogy Samuel L. Jackson nem kapott jelölést a legjobb férfi főszereplő kategóriájában. Megnéztem az Aljas nyolcast, nem mondanám, hogy tetszett, Jackson (megint) hatalmasat alakít.

A Saul fia nem egy kellemes, viszont annál korszakalkotóbb filmélmény. Nem az a film, amiről feltöltődve jössz ki; itt nincs katarzis, nincs megnyugvás, beteljesülés. Brutális, irritáló valóságábrázolás. Megvannak a saját hibái. Például, hogy Röhrig Géza irritálóan, mesterkélten nyöszörög, és rettentően rossz élmény 107 percen keresztül a tarkóját bámulni. De olyan tudatosság van a rendezés mögött, hogy napokkal később sem enged. Élménynek rossz, ötletnek viszont zseniális.

Ez nem egy közönségfilm. Ehhez a filmhez – a téma súlya miatt – gyomor és türelem kell. Ez érthető is. Az viszont nem, hogy sokan gyűlölködve zsidóznak és irigykedve vetik a stáb szemére, hogy "na, már megint egy holokausztfilm".

Ez a fajta testtartás egyáltalán nem hazafias, azok részéről meg különösen nem, akik mellüket veregetve büszkélkednek magyarságukkal. Azoknak, akik szerint az összes holokausztfilm Oscart nyer jelezném, hogy a Schindler listája (1993) óta nemigen volt holokausztfilm, ami egyáltalán megmérettetett volna az Oscaron.

Ez a film nemcsak a holokausztfilmeknek, de kollektíven az egész filmkészítésnek ad új dimenziót az operatőri munka, a forgatókönyv, valamint a rendezés terén is. Szóval érdemes büszkének lenni rá, mert magyarok csinálták, akiket lesújt ez a fajta fogadtatás, teljesen érthetőn módon.

Három éve, a Szerelem című brutálisan abszurd filmet a legjobb idegen nyelvű film mellett jelölték a 2012 legjobb filmjének odaítélt díjra is. Idén hiányérzetem van, ugyanis a Saul fia is tökéletesen elférne a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb operatőri munka jelöltjei között. Kár, hogy kihagyták. Ha nem hisztek nekem, nézzétek meg.