Fogj egy kiváló színészt, adj hozzá egy megbotránkoztató alapsztorit és fűszerezd meg egy csipet csavarral. Ez lett a Mi című horrorfilm/thriller. A történet szerint a Wilson család békésen nyaral, amikor egy este négy furcsa idegen jelenik meg az ajtajuk előtt. A titokzatos család tagjai egy az egyben úgy néznek ki, mint Wilsonék, és eltökélt szándékuk megölni "klónjaikat". A földalatti csatornákból érkező hasonmások egy éjszaka alatt ellepik a várost, és mindegyik igyekszik felkutatni „önmagát”, hogy átvegye annak földi helyét, vagy legalábbis legyilkolja azt. Mindez pedig egy bosszúhadjárat keretében történik, amelyet Adelaide Wilson (Lupita Nyong'o) hasonmása tervelt ki.

Jordan Peele Tűnj el! című filmjével – amely egyben az első rendezése is volt – egyből az élre tört, rögtön bezsebelt három Oscar-jelölést, a legjobb forgatókönyvnek járót pedig el is vitte. A színész/rendező/író Peele akkor már bebizonyította, hogy bizony nem kér a középszerűségből és a klisékből. Új színt vitt a klasszikus hollywoodi tömeghorrorok világába, így a film azonnal közönségsiker lett. Nincs ez másképp legújabb filmjénél sem. A Mi apokaliptikus témája rendkívül kreatív, a megvalósítás pedig szinte vérprofi.

Õszintén szólva nem igazán tudtam a film nézése közben azon gondolkodni, hogy mi lesz a kritikám felvezető témája, hogyan fogom elkezdeni, mit fogok írni róla. A legelső perctől rabul ejtett az alaphangulatként szolgáló feszültség és az azt fűszerező humor keveredése. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem a vászonról, mert minden másodpercben történt valami iszonyatosan hátborzongató vagy meglepően vicces. Ez a kettősség pedig tökéletes összhatást keltett, az unalom fogalma pedig fel sem merülhet a film nézése közben.

Lupita Nyong’o már büszkélkedhet egy Oscar-díjjal és azt is tudjuk róla, hogy amihez ő adja a nevét, az bizony garancia a minőségre. A színésznő főszereplőként két karaktert formál meg, egyrészt az anyatigris Adelaide Wilsont, másrészt a bosszúszomjas Redet. Mindkettőt tökéletesen eltalálja, nem játssza túl, mégis az egyikről simán elhisszük, hogy bármit megtenne családjáért, a másiktól pedig hátborzongató érzés fog el, amikor fetűnik (spoiler: a kérdés már csak az, hogy melyik melyik?). A Fekete Párducból megismert Winston Duke-ot egy pillanatra sem lehet komolyan venni, még akkor sem, mikor épp meg akarják gyilkolni: karaktere azért van és azért kell, hogy ne vegyük túl komolyan a filmet. A gyerekek (Shahadi Wright Joseph és Evan Alex) játéka tökéletesen illeszkedett a film hangulatába és a történetbe egyaránt.

A zenei betétek minden ponton hozzáadnak a feszült hangulathoz, többet nem is mondanék róla, elég csak meghallgatni, máris érteni lehet miről beszélek. Egyszerűen zseniális!

Tény, hogy elég sok mindenre nem kapunk választ a közel kétórás játékidő alatt. Ha valakit frusztrál az, ha válaszok nélkül hagyják, akkor semmiképp ne nézze meg, mert a Mi nem fogja teljesíteni ezt az elvárást. Jordan Peele összesen körülbelül 20 percet szán arra, hogy képbe igazítsa a nézőt és nagyjából megmagyarázza, miért vannak az elhagyott csatornarendszerekben emberi klónok, és hogy minek kellenek a nyulak, ám a film nagy részében azt látjuk, hogyan és miféle módszerekkel gyilkolják meg gyakorlatilag önmagukat az emberek.

Nem kell mást tenni, mint leülni és várni, hogy a Mi elkalauzoljon egy olyan világba, ahol a saját árnyékod a legnagyobb ellenséged. Jordan Peele filmje mindezt nem fejti ki, nem igyekszik hosszasan elmagyarázni, nem von le nagy tanulságokat a film végén. Egyszerűen ledob nekünk egy történeti csavarba zárt atombombát, és hagyja, hogy az ember maga gondolkozzon el, vajon mit is akarhat nekünk üzenni ezzel a filmmel. Valószínűleg mindenki máshogyan fogja értelmezi, ám az biztos, hogy mindazok, akik látták, egy darabig most elkerülik a szemkontaktust a saját tükörképükkel.