Megesik, hogy mi magyarok gyakran úgy dicsekszünk a kultúránkkal, hogy nem is ismerjük a minket körülvevő folklórt, történelmet és hagyományokat. Ezért fordulhat elő, hogy mikor egy nemzeti értékünk odavész, bambán hallgatunk. Pedig a kultúra és a tradíció hovatartozást és közösséget is jelent. A hagyomány pedig – bár nem feltétlenül kell, hogy meghatározza életmódunkat –, de minden esetben életünk részét képezi.

Szeged legfontosabb örökségei között tartják számon a három P-t: a Pick szalámit, a szegedi paprikát és a szegedi papucsot. Ezek mind egyedi, világszínvonalú termékek, melyekre méltán büszkék lehetnek a város határán túl élők is. A Pick szalámi és a szegedi paprika mindennapi életünk részét képezik, a magyar emberek étkezési szokásait illetően megkerülhetetlen termékek.

A papucs viszont nemcsak a magyar, de sajnos a szegedi köztudatból is kezd kikopni. A szalámi és a paprika már Hungarikumok, a szegedi papucs viszont máig nem kapta meg a neki járó minősítést. Emiatt a városi papucskészítés, és maga a tradíció is a kihalás szélére került. 

A törökök által meghonosított papucsviseletet a szegedi mesterek fejlesztették tovább és tették igazán autentikussá. A török papucsok sarkát megmagasították, orrukat lekerekítették. A varrott kecskebélés és a bőrtalp maradt, a pamutbársony pedig gyönyörű kézi hímzést kapott. A lábbelik különlegessége, hogy egylábasak, nincs külön jobbos és balos félpár.

A papucsos mesterség igazán az 1920-as években virágzott fel, akkoriban az ország minden táján, még a Délvidéken és Erdélyben is divatos utcai viseletnek számított az átlagpolgárok körében. Az 1950-es évektől az elegánsabb, bojttal ellátott papucsokból már bal-jobb lábasak is készültek.

Az 1980-as évekre azonban mélyrepülésnek indult a papucskészítés, és a 2000-es évekre teljesen kikopott a köztudatból. Szeged kivételével az egész országból eltűntek a pipacsos díszítésű remekművek, és mára csak páran maradtak, akik harcolnak közös nemzeti örökségünk megmentéséért.

Az utolsó nagy papucsos mester, Rátkai Sándor 2011-ben hunyt el. A Népművészet Mestere címmel jutalmazott papucskészítő 1914-ben született és alig volt 12 éves, amikor elkezdte tanulni a papucskészítés mesterségét. A szegediek Rátkai Sanyi bácsija még 96 éves korában is dolgozott. Becslések szerint munkássága során több mint 70 000 pár szegedi papucs került ki kezei alól.

Kivételes kulturális munkássága ellenére a '90-es évek közepére a nagymester is egyre nehezebben tudta eladni a papucsokat. 2003 végén a kulturális örökség védelmére a Rátkai család és a szegedi önkormányzat együttműködésével létrehozták a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt egy belvárosi műhely és múzeum kialakítására. A látványműhely végül 2006-ban nyílt meg, amit ünnepélyes keretek között Rátkai Sándor és Botka László polgármester avatott fel.

Rátkai idős kora miatt az Alapítvány 2009-ben Sallay Tibor cipész mestert kérte fel, hogy folytassa a hagyományőrző tevékenységet. Sallay Tibor és családja kezei között a szegedi papucs újra virágzásnak indult. Sallay forradalmasította a viseletet és egyre divatosabb, magassarkú papucsokat is elkezdett gyártani az autentikus lábbelik mellett. A fekete bársony és a hímzés letisztulttá vált, a papucsok közül sokat estélyi ruhához, elegánsabb alkalmakra is vásároltak a hölgyek.

A virágzás azonban nem tartott sokáig; 2011-ben Rátkai Sándor is elhunyt. Mára két mester maradt, aki ismeri az autentikus papucskészítés csínját-bínját. Sallay mester, és Rátkai volt tanítványa: Ormándi László, aki elköltözött Szegedről és mostanra már csak alkalmi jelleggel készít papucsokat. Bár a látványműhely és a múzeum megállás nélkül működött, Szegedre évről évre kevesebb turista érkezett, így a műhely látogatottsága is elapadt, papucsot szezononként alig 1-2  ember vásárolt.

2015. április 24-én végre elkezdődött a szegedi papucs hagyományához méltó minősítési folyamat, és a papucs bekerült a Magyar Értéktár - Kiemelkedő Nemzeti Értékek válogatásába, ami a Hungarikum minősítés előszobája. A pénzügyi problémákon azonban ez sem segített.

A Sallay család még 2015 elején jelezte a városvezetésnek és az alapítványnak, hogy nehezen bírják már önerőből fenntartani a látványműhelyt és így a papucskészítést. Időközben kiderült, hogy az alapítvány már egy éve megszüntette működését.

A szegedi közgyűlés jobb és baloldalról is megdöbbentő közönnyel reagált a felhívásra. A szedett-vedett szegedi jobboldalról egy politikus és közéleti szereplő sem volt hajlandó felkarolni az ügyet, a szocialisták pedig végképp eltávolodtak az ügytől. Július 15-én a látványműhely végleg bezárta kapuit, megalázó körülmények között összesen 20-30 ember búcsúztatta gyertyagyújtással az egyik legnagyobb szegedi kincset.

És szerencsére vannak, akik harcolnak is. Szögi Csaba, szegedi kötődésű táncszínház igazgató június 30-án Facebook-csoportot hozott létre "Mentsük meg a szögedi papucsot" címmel, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttassa a szegedi papucs hagyományát. Azóta jótékonysági eseményeket és aukciókat indított az online csoportban, ahol régi néptáncos és autentikus Rátkai papucsokra licitálhatnak a tagok, az összegyűlt pénzt pedig a szegedi papucs megmentésére fordíthatják. A csoport tagjainak száma lassan eléri a 2500 főt, de az együttérzés mellett nem sok segítséget kapnak a papucs megmentéséért harcolók.

Sokan a helyiek közül sem tudják, nem értik mit jelent ez Szegednek, annak a városnak, amit a katasztrófák tettek igazán naggyá. A paprika, a szalámi, Szent-Györgyi Albert és az Egyetem mellett egykor a papucs is sokat tett azért, hogy a város felemelkedjen.

Szerkesztőségünket érdekelte a polgármester véleménye az ügyben, tekintettel arra, hogy a látványműhelyt ő nyitotta meg 2006-ban. Levélben kértük, nyilatkozzon, miért nem áll ki a városvezetés egy igazi történelmi különlegesség fennmaradásának ügye mellett? Nem jött válasz.

A jobboldalon sem volt más a helyzet egészen októberig, mikor Fülemen Róza Hungarikum-nagykövet felkarolta a szegedi papucs ügyét, és elindította a hungarikummá minősítés folyamatát. Az újévben a szegedi papucs Tatabányán mutatkozik be egy japán-magyar kulturális kiállítás keretében.

Ez egy nagyon rossz kifogás. Sokan mondják, hogy ez a viselet divatjamúlt, elavult. Ez nincs így. Ahogy a skandinávoknál a matrózsapka, vagy a németeknél a sörfesztiválok viselete, vagy akár a skótoknál a skót szoknya, úgy a szegedi papucs is egy 400 éves tradíció, melynek fennmaradásáért egy egész nemzet felel. Büszkék vagyunk a magyar lányok szépségére, büszkék vagyunk a magyar esküvők mámoros hangulatára. Miért ne lehetnénk mi is egy kicsit különcök? Miért ne vihetnénk valami egyedit az ünnepeinkbe? Sokszor irigykedve nézzük a többi nemzetet, hogy mennyire különlegesek, milyen szépek a tradícióik, miközben nekünk is vannak saját, egyedi és gyönyörű szokásaink, értékeink; vagy épp papucsaink.

Miért fontos megmenteni a szegedi papucsot?