Magyarországról a II. világháború óta emberek százezrei menekültek el, de szinte alig akart valaki ide menekülni. Ez a helyzet változott meg 1987-ben, amikor – előbb rejtőzve, később nem-hivatalosan engedve, majd a hivatalos szervek által támogatva – erdélyiek ezrei érkeztek Magyarországra, új otthont keresve maguknak. 

Aki csak tehette, elmenekült a 80-as évek Romániájából – a Nyugat-Németországba és Izraelbe távozókért a román állam sok ezer dolláros fejpénzt zsebelt be, a testvéri és szegény Magyarországtól viszont erre nem számíthatott. Évről-évre mégis egyre többen jöttek, bár korábban sűrűn előfordult, hogy a zöldhatáron át érkezőket a magyar hatóságok visszafordították. 1989-ben ez már nem volt jellemző.

A kommunizmus történetében ez volt az első alkalom, hogy egy állam ennyire nyíltan támogatja a határain túl élő nemzetrészeit. Erdélyből elsősorban politikai okok miatt menekülőket kezdetben Magyarország visszatoloncolta. Az embertelen bánásmódjáról híres Romániában azonban kegyetlen büntetésbe részesítették őket, így a budapesti vezetés egyre inkább hajlott afelé, hogy a külhoni magyarokat be kell fogadni. 

A 2014-es menekültválsághoz hasonlóan 1989-ben is teljesen váratlanul érte a magyar hatóságokat a nagy számú határon túlról érkező menekült, politikai üldözött, akik Romániából érkeztek az általuk oly gyakran „ígéret földjének” nevezett Magyarországra. A menekültek elsősorban magyarok és románok voltak, ám rengeteg romániai német és zsidó is áttelepült. A Magyarország keleti és nyugati határán 1988-89-ben lezajlott népmozgás tömeges és politikai indíttatású volt. 

Miközben egyre több NDK-s állampolgár várt arra, hogy kiutazhasson az NSZK-ba, a magyar-román határon keresztül folyamatosan érkeztek a menekültek. Utóbbi jelenség 1987-től már mérhető, a következő évben ezres, míg 1989-ben tízezres nagyságrendűvé vált.

A zöldhatáron történő átjutás azonban sokszor életveszélyes kalandnak bizonyult, olykor pedig halállal végződött. 

A román határon való átjutásnak ezer és egyféle módja akadt, ám mégis van egy-két kirívóan érdekes eset. Gyarmati György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójának beszámolói alapján tudjuk, hogy 1988-ban egy Szatmárnémeti közelében élő család úgy döntött, frissen érettségizett lányuk még a nyáron menjen át Magyarországra. A család azzal a megoldással rukkolt elő, hogy a lány kimegy kapálni a határ közvetlen közelében lévő földjükre, és – mintha csak véletlenül történne – „átkapálja” magát Magyarországra. (Vagyis a munka közben a magyar oldalra „téved”.) Szerencséje volt, senki sem vette észre, és senki sem állította meg. Egy szál fürdőruhát viselt, abba rejtette személyi okmányait, így jelentkezett a magyar hatóságoknál.

A Romániából történő menekülés gyakran elfogással, életfogytig tartó kényszermunkával, kínzással és sok esetben halállal végződött. A román büntető törvénykönyv 245. cikkelye szerint a tiltott határátlépés szándéka, tehát a határ melletti húsz kilométeres zónában való engedély nélküli tartózkodás is büntetést vont maga után, a törvényszegés hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető.

A nagylaki határátkelő közelében egy kilencfős csoport a Maroson próbált átkelni. Négy felnőttet és egy gyereket lelőttek, a többiek sebesülésekkel ugyan, de átjutottak a magyar oldalra. A korabeli híradások egy csengerújfalusi esetről is beszámoltak. Augusztus 20-án öt menekült lefegyverezte a határőrt, majd átszöktek Magyarországra. A lefegyverzett határőr szégyenében és a megtorlástól tartva még aznap szintén áttelepült Magyarországra.

Több tragikus eset is történt a román-magyar határ közelében. 1988 októberében egy szerelmi bánatában a határ mellett kóborló fiatalembert agyonlőttek a román rendvédelmi szervek.  

Egy másik alkalommal egy fiatal házaspár jött haza egy mezőgazdasági úton éjjel autóval Aradról, és a határőrök hátulról leadtak egy sorozatot géppisztollyal a járműre. Csodával határos módon túlélték a golyózáport – írja Lukács Csaba.

Az elfogott vagy Magyarország által visszaküldött illegális határátlépőkre komoly büntetés várt. Egyiküket bilincsbe verve elvitték Csíkszeredába, ott hasra fektették egy asztalon, és gumibottal verték a talpát. Beszámolókból tudjuk, hogy ilyenkor a sértettek azért imádkoztak, hogy haljanak meg, minél hamarabb, mert annyira elviselhetetlen volt a fájdalmuk.

Legtöbbjüknek örökre tönkretették az életét, fizetés nélkül kellett dolgozniuk. Hetente kellett jelentkezniük a helyi rendőrségen – az illegális határátlépést megkísérlők közül többen azért lettek öngyilkosok, mert nem bírták elviselni, hogy hónapokon keresztül hetente egyszer megverték őket az unatkozó, szadista rendőrök – jegyzi meg a témával komolyabban foglakozó Lukács. 

Az 1978-ban Amerikába menekült  egykori román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa által Nicolae Ceausescunak tulajdonított kijelentése fogalmazza meg a legmarkánsabban Románia álláspontját. Bár a romániai zsidók kiárusítása már az ötvenes években elkezdődött, Ceausescu volt a fő haszonélvező: 1968 és 1989 között 40 577 zsidót adott el Izraelnek 112 498 800 dollárért. Izrael 500 zsidó emigrálásáért cserébe egy csirkefarmot épített Romániában.

Romániában a kommunista diktatúra – leszámítva a pártelitet – mindenkit elnyomott, megfélemlített és egzisztenciálisan ellehetetlenített.

A magyar külügyminisztériumnak megküldött 1989-es jegyzékben a bukaresti nagykövet arról panaszkodik, hogy

Az MSZMP pártbizottsága által közreadott 1989-es dokumentum a teljesen hivatalos és nem hivatalos évi migráció számadatait összesen 12 000 főre teszi.  A román-magyar viszony megromlása az 1980-as évek végére tehető, ugyanis a román diktátor jóváhagyta azokat a terveket, melyek alapján Románia 13 000 falujából 7 000-et lerombolnak, lakóikat pedig betonból készült úgynevezett agrár-ipari komplexumokba költöztetik át a 2000-es esztendőig.

A bejelentés olaj volt a tűzre, az 1.7 milliós magyar kisebbséggel szemben alkalmazott diszkrimináció pedig több ezer magyart arra kényszerített, hogy elhagyja szülőföldjét. A romániai falurombolás budapesti magyarok ezreit vitte az utcára, újabb indokot adva az itteni rendszerváltó hangulat felfokozásának. A budapesti nyilvános titkozáson mintegy 50 ezren vettek részt.

Ebben az időben vezető magyar politikusok nyíltan bírálták Romániát, megtörve ezzel a hagyományos kelet-európai protokollt. Megtorlásul Románia bezárta a magyar konzulátust Kolozsváron, melyet 2010-ben nyitottak újra.

A román határ menti megyékben tartózkodó magyar hírszerzők szerint (a magyar külügyi hírszerzés erre vonatkozó jegyzékét nem sikerült beszerezni) a román fél fegyveres alakulatokkal megkezdte a román államhatár őrzését, ám a szigorított intézkedések ellenére a menekültek száma nem csökken. A jegyzékben az is olvasható, hogy ha a menekülni szándékozókat elfogják nemre és korra való tekintet nélkül kopaszra nyírják, majd koncepciós eljárás keretén belül kényszermunkára ítélik.

A pártbizottságnak és Horn Gyulának megküldött jegyzőkönyv a ma oly divatossá váló embercsempész-hálózatokról is említést tesz. Megjegyzik, hogy a határ mentén – már kialakult tarifák szerint – dívik az embercsempészet is. Egy fő átviteléért minimum 2 000 dollárt (5 000 lejt) kérnek, de szívesen elfogadnak ékszert és más értéktárgyakat is. Mint minden normális diktatúrában, így Romániában is a hatóságok irányították az embercsempészetet, vagy legalábbis hallgatólagosan támogatták, lefölözve a nyereséget. A 80-as évek Romániájában vált ismét divattá a magyar nyelvlecke, hiszen Arad, Szatmár és Bihar megyében ezrek kezdtek el magyarul tanulni. A mostani menekülthullámmal megegyezően már a 90-es években is fiatalkorú férfiak voltak a kitelepülni vágyók.

A Magyar Külügyi Hírszerzés 1988-as jelentése már konkrét számadatokat is közöl,

A románok folyamatosan követelték ezen személyek kiadatását Magyarországtól, aki szisztematikusan megtagadta, hiszen ezekre az emberekre otthon minimum életfogytiglani kényszermunka várt.

Az MSZMP Központi Bizottságának megküldött jegyzékben azonban szerepel 1 652 olyan embernek az esete is, akiket a hatóságok visszaadtak Romániának, mondván, hogy

Ismerős, ugye?

Az 1985 és 1989 között több mint negyedmillió Magyarországra érkező román állampolgár 80 százaléka megtagadta a hazautazást Romániába, ezeket Budapesten és további négy másik megyében szállásolták el, ám legtöbbjüknek éltek rokonaik Magyarországon.

A belügyi hírszerzés jegyzőkönyve részletes leírást ad a Magyarországra áttelepült román, magyar, cigány és szász (német) menekültek integrációjáról. Tapasztalataik szerint a menekültek jelentős része alkalmazkodott az új körülményekhez, munkát vállalt, igyekezett életfeltételeit megteremteni.

A beilleszkedés nehézséget okozott azok számára, akik családtagjaitól elszakítottan éltek. Azt is megjegyzik, hogy a román és német anyanyelvűek nehezen tudnak integrálódni, nem találnak munkát, segélyekből élnek és szállásgondokkal küszködnek, illetve –leginkább a szászok – egyes németországi menekülttáborokat jelölnek meg végleges úticéljukként.