Károly osztrák főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt.

Maria Vinzentia Faunland nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája Károly nyolcéves korában megjövendölte, hogy sok szenvedés lesz az osztályrésze. Azt kérte, „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Károly halála után ebből az imádkozó közösségből alakult ki a Károly Király Imaliga a népek békéjéért.

Károly szerelmi házasságot kötött Bourbon-Pármai Zita hercegnővel. Mariazellben kérte meg Zita kezét – a Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezt vésették: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. 1911. október 21-én házasodtak össze. Nyolc gyermekük született. Halálos ágyán a király ezt mondta hitvesének:

Gyermekeik nevelésében – a Habsburg családi szokásokkal szemben – a szülők is aktívan részt vettek, a színvonalas oktatás mellett boldog, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. A király egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy halála után gyermekeit öt magyar bencés szerzetes nevelje.

Károly 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd halálát követően lett az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, majd Ferenc József halála után, 1916. november 21-én foglalta el a császári trónt.

1916. december 30-án koronázták Magyarország apostoli királyává a Mátyás-templomban. Őszintén szerette és becsülte népünket, magyarul éppen olyan jól beszélt, mint németül. Ezt mondta egyszer:

Károly huszonkilenc évesen, a világháború harmadik évében lett császár és király. Fiatalon, kormányzati tapasztalatok nélkül indult el földi értelemben sikertelen, de annyi jóakarattal teli keresztútján. Uralkodói hivatására úgy tekintett, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte.

Vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Az első pillanattól kezdve ki akarta vezetni népeit az értelmetlen háborúból. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Béketörekvéseiben legnagyobb támasza hitvese, Zita volt.

Már trónra lépésekor kiadott kiáltványában is a béke megteremtését nevezte meg fő feladatának:

Károly célja egy szociálisan igazságosabb birodalom létrehozása volt, ahol a trón valódi támasza a népek szeretete és elégedettsége. A rendkívül súlyos helyzet ellenére széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. A magyarországi koronázási lakoma tizenkilenc fogását a budapesti hadikórházakba küldette a koronázás estéjén, a magyar országgyűlés által neki és hitvesének ajándékozott ötven-ötvenezer aranyat pedig szociális célokra, hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították.

Szociális érzékenységét mutatja, hogy ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot, először Ausztriában, majd Magyarországon, 1917-ben. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.

Műtermi felvétel a koronázást követően

Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.

A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából.

Hazánkba kétszer próbált visszatérni mint apostoli király, aki esküt tett a szolgálatra, melyet Istentől kapott. XV. Benedek pápa is a Magyarországra való hazatérésre biztatta őt, azt kérte, legyen az egyház védelmére, mert keletről veszedelem fenyegeti Európát, ami könnyen katakombákba kényszerítheti ismét az Egyházat, és önkényuralomba sodorhatja a népeket.

– írta IV. Károly.

A második visszatérés alkalmával, 1921. október végén a vérontás megelőzése érdekében végleg letette kardját. Zitával együtt Tihanyba vitték, a bencés apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat.

A királyi pár Bajánál hagyta el örökre hazánk területét. Az antant dunai hajója innen vitte őket száműzetésük helye, Madeira szigete felé. Az Atlanti-óceán szigetén egy nyirkos házban, szegénységben élt a királyi család. Károly azonban itt sem veszítette el hitét, derűjét. Élete végleg állandó, folytonos imádsággá vált.

A mostoha körülmények között 1922 márciusában súlyosan megbetegedett. A fájdalmakat és a szenvedést elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki elárulta őt.

1922. április 1-jén hunyt el. Sírja azonnal zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelték a madeiraiak.

Zita Károly halála napjától fogva csak gyászruhát viselt. Hitre és emberségre nevelte nyolc gyermeküket. Élete 97. évében halt meg, 1989. március 14-én. Halála után térhetett csak haza, a Habsburgok temetkezési helyén, a bécsi kapucinus templom kriptájában nyugszik.

1972. április 1-jén, IV. Károly égi születésnapjának 50. évfordulóján az illetékes egyházi bizottság és a család képviselőinek jelenlétében Madeirán sor került a király koporsójának fölnyitására; testét romlatlan állapotban találták.

2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát, életszentségét. Ugyanebben az évben december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában, 1960-ban történt csodás gyógyulást.

Szent II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja.

(Magyar Kurír)