1526. augusztus 29-én szenvedett katasztrofális vereséget a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar had I. Szulejmán oszmán szultán seregeitől. Mivel a csata után II. Lajos király is életét vesztette, a kudarc következtében összeomlott a középkori magyar állam, az ország népének pedig egyszerre kellett elviselnie a két király versengésének és az oszmán hódításnak a nehézségeit.

A Jagellók uralkodásának 36 éve alatt Hunyadi Mátyás egykori erős és központosított birodalmából egy gyenge, széttagolt, ellentétektől feszített ország lett. A bárók II. Ulászló idején drasztikusan komolyan leszűkítették a király mozgásterét, a gyermekkorban trónra lépő II. Lajos alatt pedig már közvetlenül az uralkodó befolyásolására törekedtek. Az 1520-as évek Magyarországát eközben belső törésvonalak szakították szét: bár a nemesek az 1514-es parasztháború során közös erővel szorították vissza a jobbágyságot középkori státuszába, az arisztokrata és köznemesi párt egymással is ádáz harcot vívott.

A Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda köré tömörülő ligák küzdelmének a tétje természetesen a fiatal király befolyásolása, és a másik oldal erejének letörése volt, ami mellett nem maradt idő és energia az ország valós problémáira. Bár Lajos fiatal kora ellenére meglepően erőteljesen próbált kitörni reménytelen helyzetéből, a nemesek és a szövetséges uralkodók – Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg és V. Károly császár – érdektelensége, a Fuggerek pénzügyi nyomása mint megannyi béklyó tehetetlenségre kárhoztatta a királyt.

A helyzet pedig kezdett veszélyessé válni, hiszen az Oszmán Birodalom új szultánja, a fiatal Szulejmán az oly sok évtized óta sikeresen ellenálló Magyarország meghódítását tervezte. A királyság katasztrofális helyzete aztán az 1521-es török hadjárat után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hiszen a végvárrendszer kulcsa, Nándorfehérvár úgy esett el, hogy Lajos hadai még csak el sem indultak felmentésére, később pedig anélkül oszlottak fel, hogy megpróbálták volna visszafoglalni az erődöt. Az arcpirító 1521. évi vereség néhány hónapra ugyan felkeltette a rendek lelkiismeretét, de egészében véve a torzsalkodás később is fontosabb maradt a határok védelménél. 1526-ban a történelem sok szempontból megismételte önmagát, de a tét és a veszély ekkor már sokkal nagyobb volt.

II. Lajos udvara a Mohács előtti hónapokban számos figyelmeztetést kapott a készülő török hadjáratról: a Budára menekülő szerb Bakics Pál már 1525 végén hírt adott a Porta tervéről, de az európai nagypolitika fejleményei is valószínűsítették Szulejmán támadását. I. Ferenc, „a legkeresztényibb” francia király ugyanis szövetséget kötött az Oszmán Birodalommal, hogy így próbálja meg letörni a kialakuló európai Habsburg hegemóniát; II. Lajos, mint a dinasztia legközelebbi szövetségese tehát jó eséllyel számíthatott egy délről jövő támadásra, ami az 1521-es események után egyébként is várható volt. Mindennek dacára később sem Ferdinánd, sem V. Károly császár nem tartotta fontosnak, hogy segítséget küldjön Lajos számára, igaz, saját országai sem jeleskedtek ebben. Bár Csehországban – mely ugyancsak a Jagelló uralkodó birtoka volt – a tavasz során megkezdődött a toborzás, az 1526-os rákosi országgyűlésen tárgyaló rendek ismét találtak maguknak „fontosabb” kérdéseket a határok védelménél.

Pedig a török katonai gépezet sem működött kifogástalanul, a felvonuló Szulejmán ugyanis értékes napokat vesztegetett el a mocsaras szerbiai Morava folyó környékén, és csak június végén érte el Nándorfehérvárt. Ennek az időnek azonban senki nem vehette hasznát; beszédes, hogy Lajos kezében ekkor még csak a VII. Kelemen pápától kapott 50 000 arany volt, és egy levél, melyben VIII. Henrik angol király segítséget ígért számára. Az események tehát hasonlóan alakultak, mint 1521-ben: a királynak újfent nem volt pénze sereget toborozni, a nemesség pedig ismét vonakodott hadba vonulni. A szervezést minősíti, hogy II. Lajos július 2-ára rendelte el a gyülekezőt Tolna mellett, de ő maga is csak 20-án hagyta el Budát. Ekkorra Szulejmán már kényelmesen átkelt a Száván, megostromolta Péterváradot, július 27-én pedig elfoglalta Újlakot is. Mivel Eszék őrsége harc nélkül megadta magát, a szultán augusztus elejére komolyabb ellenállás nélkül eljutott a Dráva folyóig.

Nyilvánvaló, hogy ha lett volna rá lehetőség, akkor – miként 1521-ben – a királyi hadak meg sem indulnak a török ellen; ebben a hadjáratban azonban Szulejmán célja már nem egy erődítmény elfoglalása, hanem egy döntő csata megvívása volt, ezt követően pedig bizonyára hűbéri sorba kényszerítette volna a magyar uralkodót. Választási lehetőség híján a király augusztus 6-ára levonult Tolnára, és 24-én Mohács mellett táborozott le, hogy ott várja be a közeledő ellenséget; Lajos végül egy 24 500 fős sereget tudott mozgósítani, melynek zöme magyar nemesekből és zsoldosokból, valamint Burgio pápai követ segédcsapataiból állt. A királyi haderő emellett 85 ágyúval is rendelkezett. Lajos helyzete mindazonáltal nem volt reménytelen, mert Csehországból és Szlavóniából is jelentős seregtestek indultak, igaz, Szapolyai János segítségére nem számíthatott.

Az ország keleti felén táborozó erdélyi vajdát később sokan vádolták azzal, hogy cserben hagyta királyát – sőt, azt is mondták, hogy későbbi megválasztására tartogatta seregét –, ám a valóságban a királytól érkező ellentmondásos parancsok és az erdélyi toborzás lassúsága lehetetlenné tette beavatkozását. Szapolyai távolmaradásánál sokkal végzetesebb volt, hogy a magyar sereg hagyta Szulejmán erőit átkelni a Dráván, mivel a folyó jelentős helyzeti előnyt biztosíthatott volna Lajos számára. Bár a Mohácstól 7 kilométerre fekvő mocsaras harctér jó választás volt – hiszen kifárasztotta a felvonuló oszmánokat –, Tomori Pál és Szapolyai György, a két megbízott hadvezér számos olyan hibát vétett, ami tovább rontott az amúgy sem rózsás esélyeken. Ilyen szerencsétlen döntés volt például az, hogy a keresztény sereg már augusztus 29-én elvállalta az ütközetet, holott a későbbi napokban két jelentősebb hadtest – Frangepán Kristóf horvát bán és a cseh erők – érkezésére is számíthatott. Így a legalább 60 000 fős török haderővel – és 150 ágyúval – mindössze 24 500 magyar vitéznek kellett szembenéznie.

A magyar fővezérek augusztus 29-én már a reggeli órákban hadrendbe állították seregeiket, de az oszmánok csak kora délután érkeztek meg a harcmezőre. Bár a csatáról számos leírás maradt fenn – Brodarics István szemtanúja is volt az ütközetnek –, az események nagy része nehezen rekonstruálható. Annyi biztos, hogy Tomori és Szapolyai két sorban állították fel erőiket, amivel erősen kockáztatták azt, hogy a törökök bekeríthetik őket, mindazonáltal ez a stratégia nem volt értelmetlen: a terep miatt az ellenség csak egymás mögött tudta felvonultatni az egyes hadtesteket, így először a ruméliaiak érkeztek meg Mohács mellé, az anatóliaiak pedig csak 2 órával később tűntek fel. Tomori abban bízott, hogy képes lesz a török seregrészeket külön-külön legyőzni, így aztán a délután során – talán 3 óra körül – rábeszélte II. Lajost a támadásra.

A helyzet igen kedvező volt, mert a törököket kifárasztotta a mocsaras terep, és táborverésre készültek, így aztán meglepte őket a váratlan lovasroham. A híradások szerint a ruméliai gyalogság meg is futamodott a magyarok elől, ám tisztázatlan okokból – vélhetően a janicsárok fegyelmezett sortüze miatt – a támadás nemsokára kifulladt. A keresztény lovasság nagy része elmenekült, miközben a Perényi Péter vezette balszárny összecsapott az anatóliaiakkal; a mohácsi síkon kibontakozó török túlerő aztán rövid idő alatt visszaszorította a magyarokat, és másfél-két óra után be is kerítette a király seregeit. Az oszmánok embertelen mészárlást rendeztek a csapdába esett, elkeseredetten harcoló magyarok között, a közelharc becslések szerint több mint 10 000 katona életét követelte. II. Lajos, miután látta, hogy a csata válságosra fordult, udvaroncai tanácsára elmenekült a harcmezőről, de az út során belezuhant a megáradt Csele-patakba, és a súlyos páncélruha miatt vízbe fulladt.

A mohácsi csata a magyar történelem egyik legtragikusabb veresége volt, mely során a 24 500 fős magyar haderőnek legalább a háromnegyed része megsemmisült. Az ütközet emellett a nemesség és a főpapság számára is szörnyű következménnyel járt: elesett 16 zászlósúr, 5 püspök, Szalkai László esztergomi érsek, és végül maga a király is. Mohácsnál II. Lajos halála volt a legnagyobb veszteség, mivel a katonai vereség mellett de facto az állam is összeomlott; a királynak nem volt kijelölt utódja, akivel Szulejmán tárgyalhatott volna, ellenben akadt két jelölt is – Ferdinánd és Szapolyai –, akik később évtizedes harcot vívtak a magyar trónért, kiszolgáltatva ezzel az országot a szultánnak.

Mohács tehát elsősorban a körülmények folytán lett – ahogy Kisfaludy Károly írja – „nemzeti nagylétünk temetője”, bár erről akkor és ott még maga a győztes sem tudott. Szulejmán nem hitte el, hogy az egykori rettegett ellenfél, Magyarország csak ennyi erőt tudott ellene felmutatni, ezért napokig várta a fősereg érkezését a mohácsi síkon; ugyanígy nem tudott Lajos haláláról sem, akit feltehetőleg hűbéri sorba akart kényszeríteni, hogy aztán megindulhasson a Habsburgok ellen. Szeptember elején végül a szultáni had felkerekedett, elfoglalta, majd felégette Budát és Pestet, és – mérhetetlen kincsekkel megrakodva – visszatért az Oszmán Birodalomba.

Augusztus 29-e a magyar történelem egyik legtragikusabb dátuma, míg a törökök számára igazi szerencsenap lett, hiszen korábban Nándorfehérvár elfoglalása is éppen erre a napra esett. Nem véletlen, hogy 15 évvel később Buda csellel történő elfoglalását ugyancsak augusztus 29-re időzítették, ami számunkra a 145 éves török hódoltság szomorú nyitánya lett.

(Rubicon nyomán)