Néhány kritikus kifejezetten ellenségesen fogadta Wes Anderson előző hosszabb alkotását, A Grand Budapest Hotelt. Én viszont minden hibája ellenére igazán tudok lelkesedni a filmért, ezért is vártam izgatottan az író-rendező legújabb alkotását, a Kutyák szigetét.

Az animációs film Japánban játszódik, a képzeletbeli Megaszaki városában. Itt a polgármester elnyomó rezsimje egy vírusra hivatkozva száműzi a kutyákat a városból, mert attól félnek, hogy a "kutyanátha" átterjedhet az emberre is – a háttérben viszont a macskák, vagy macskákat pártolók bosszúja sejlik fel. A kutyákat egy szeméttel borított szigetre száműzik. Ezt nem nézi mindenki jó szemmel, főhősünk, Atari vissza szeretné vinni kutyáját magával a városba, ezért mentőakcióba kezd. Ebben segít neki egy falkányi a szigetre száműzött kutya. Ezzel párhuzamosan Megaszakiban is megindul a kutyagyűlölő rezsim elleni harc.

A Kutyák szigetének karakterei külsejükben valamelyest hasonlítanak Anderson előző animációs filmjének hőseihez, a kevésbé ismert A fantasztikus Róka úr figuráihoz. Mint azt az ilyen produkciókban már megszokhattuk, számos sztár kölcsönzi hangját a figuráknak. A teljesség igénye nélkül Brian Cranston (Chief), Liev Schreiber (Spots) Edward Norton (Rex), Bill Murray (Boss), Jeff Glodblum (Duke), Scarlett Johansson (Nutmeg).

A mesében a Wes Andersontól már megszokott látványorgia ismét elönti a képernyőt. Ez helyenként egészen jól működik. Az animációs filmekhez képest néha szokatlanul hosszú párbeszédek egy részénél különleges háttér bukkan fel és nem csupán a beszélő szereplőt láthatjuk. A rendező vélhetően így próbálta elterelni a figyelmet a helyenként egyébként tényleg feleslegesen hosszú dialógusokról – amelybe azért igyekszik némi humort csempészni, sikerrel. Az animációs filmekben legtöbbször a képi világ viszi előre a cselekményt, a párbeszédek banálisabbak szoktak lenni, Anderson viszont inkább az egyensúlyra és a tőle jól megszokott kényszeres szimmetriára törekszik. A látvány kapcsán többször is osztott képernyővel próbál operálni a rendező, de esetenként ez kevésbé teszi követhetővé a cselekményt (annak ellenére, hogy éppen arra az oldalra igyekszik fókuszálni a figyelmet, ahol a fontosabb történés zajlik).

A történet nyelvi világa szintén egy kicsit kusza. A kutyák beszéde le van fordítva angolra, ám az emberek, különösen a főszereplő általában japánul szólalnak meg, és ezeknek csak egy része van lefordítva – kivételt képez egy amerikai cserediák, aki szintén fontos szereplő. A cselekmény érthetőségének szempontjából mindez azonban nem zavaró.

A történet helyszíne Japán és ez a képi világnál még sokkal jobban meghatározza a zenei aláfestést. Alexandre Desplat szerezte a film zenéjét. A szakember sokat épít a japán taiko dobolásra, amely egy csoportos dobstílus és elképesztően jó feszültségkeltő hatása van. Becsúszik egy-egy popszám is a cselekmény közben, de főként a japándobokon van a hangsúly.

Összességében a történet jó, a karakterek és az ábrázolt világ pedig nagyon sokszínű. Abszolút megnézős, kellemes, könnyed kikapcsolódást ígérő meséről van szó.

A film kapcsán nem lehet elmenni szó nélkül a politikai tartalom mellett. A Kutyák szigete Wes Anderson leginkább átpolitizált alkotása. Főként a mese vége felé annyira áthallásosak az üzenetek, mintha a rendező is aktívan követné a magyar közéleti eseményeket, és csak a 444 vagy a HVG egyik sorát adta volna a szereplői szájába. Van itt minden: diktatúra, elnyomás, ellenségkép, elvesztett választás, forradalom, tüntetés, 98-2 stb. Néhány elem tényleg annyira áthallásos, hogy az ember már szinte gyanakszik, hogy a rendező közelről követi a magyar ellenzék és a kormánypárt küzdelmeit. Márpedig tudjuk, hogy a Houstonban született alkotó biztosan nem teszi ezt meg, nem tud magyarul, ezért érdekes lenne választ találni arra a kérdésre, hogy akkor mégis hogyan lehetséges ez?

A választ talán abban találhatjuk meg, hogy hogyan próbálja közvetíteni a politika az üzeneteit a választók irányába napjainkban. Magyarországon az utóbbi években professzionalizálódtak a politikai szereplők a politikai üzenetek átadásában – mind a kormánypárti, mind az ellenzéki térfélen. Az összes szereplő arra törekedett a közelmúltban, hogy üzenetei erőteljes érzelmi viszonyulást teremtsenek meg pártjaik felé. Ez a legtöbb szereplő számára sikerült is, aminek fontos hatása volt a magas választási részvételre. (Az egyetlen kivétel a Juhász Péter-féle Együtt, amiről itt írtam bővebben.) A pártokkal kapcsolatos erőteljes érzelmek nemcsak a magas választási részvételi hajlandóságon látszottak meg, hanem az eredményekre adott reakciókban is. A győztesek két centivel a föld fölött jártak, szinte sebezhetetlennek érezték magukat, a vesztesek pedig csalást kiáltottak és forradalmat szerveztek – és próbálnak szervezni mind a mai napig. A politikai szereplőkkel való mély érzelmi azonosulás a vereség esetén személyes vereségérzetté alakul. A pártok erőteljes érzelmi azonosulást kiváltó kampányai az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában évtizedek óta használt stratégia. A magyarországihoz hasonlatos ellenzéki hisztériahullám éppúgy végigsöpört az USA-ban Trump győzelme után, vagy Nagy-Britannián a Brexit megszavazása után, vagy akár Ausztrián Kurz győzelme után. A vereség okozta érzelmi sokk ugyanazokat a témákat helyezte középpontba, amelyek Anderson filmjében is előkerülnek: diktatúra, tüntetés, elnyomás stb. A vesztes oldal által a nyugati demokráciákban szinte mindig ezek a toposzok fogalmazódtak az elmúlt években.

Összességében elmondható, hogy ellenzéki barátainknak mindenképp ajánlanánk a Kutyák szigetét. A jobboldaliaknak, a kutyák szerelmeseinek, a kalandos történetek kedvelőinek és a Grand Budapest Hotel rajongóinak pedig éppúgy, mert ez az a mese, amiben mindenki találhat magának azonosulási pontot. Könnyed humorával és ízléses képi világával pedig magával ragadja a nézőt.

IMDB: 8,2/10

Rotten Tomatoes: a közönség 88%-a kedvelte (átlagosan 4,2/5-ös osztályzatot kapott), a kritikusok 91%-a kedvelte (átlagosan 8,1/10-es osztályzatot kapott).