Közkívánatra: Slayer!!!
2015.09.30. 15:27
Szeretnék köszönetet mondani nektek! Soha nem gondoltam, hogy igény lehet rá, de mivel a zenei cikkek alatt rengeteg kommentben találkoztam Slayerre való utalásokkal, úgy gondoltam érdemes lenne, ha leülnénk, és beszélnénk a témáról.
Jól tettétek, hogy felhoztátok, mert valóban megkerülhetetlen; és megint aktuális. Lehet, hogy a cikk láttán a könnyedebb zenéket kedvelők és a keresztény rockot hallgatók sírva menekülnek majd az oldalról, de szeretném őket megnyugtatni, hogy amint aktuális lesz, az ő kedvenceikről is írni fogunk.
Ma viszont a zúzásé a főszerep.
A rajongóknak nem lesz újdonság, hogy
Végre. Hat évet vártunk rá. Én rettegtem ettől az albumtól. Az előző után, és annak tudatában, hogy a csapat se a régi már, felkészültem a legrosszabbra. Féltem, hogy csalódni fogok, mert valljuk be, az előző korong témákban nagyon vérszegény lett, és hangzásban sem volt éppen a legjobb.
A rettentően félresikerült World Painted Blood után ez az album végre visszahozza a Christ Illusion és a God Hates Us All húzását. Bár a 2013 májusában elhunyt Jeff Hanneman nagyon hiányzik a négyesből, a helyére beállt Gary Holt azért hozza a témákat. Az új albumnak mégis teljesen más dallamvilága van.
A Delusions of Saviour című bevezető dalban egyértelműen próbálkoznak a Hanneman-féle dallamvilág visszaültetésével, de erre hitelesen csak maga Hanneman lett volna képes. Õ viszont már csak a pokolban zúzhat az Ördög kedvenc szólistájaként. (Tudom, tudom mennyországot illene írni, de kegyeleti okokból nem tehetem. Mégiscsak a Slayer volt gitárosáról beszélünk. Megsértődne, ha mennybe meneszteném. Szóval bocsi a felvetésért is Jeff! Király vagy!)
Hanneman hiányában a dalokban erősen érződik Kerry King dominanciája. A szólók ezen az albumon a megszokottnál is tekerősebbek. Ez azért is lehet, mert Gary Holt és King szólózási stílusa nagyon hasonló, ami azért zavaró egy kicsit, mert nincsenek akkora hangsúlybeli különbségek a szólópanelek között, mint eddig. Ez persze nem vesz el az album élvezhetőségéből, csak eltér a megszokottól. Emészteni kell.
Ezzel nem Gary Holtot akarom lehúzni, mert ő is király, hiszen nagyon sok új színt hozott a zenekar ritmusvilágába. Kiváló mészárlós riffeket írt az albumra, amikért a koncerteken nagyon sokan hálásak lesznek.
Maradva a ritmusszekciónál, szeretném kiemelni, hogy Paul Bostaph egy zseni. Igazán jól csak vele működik a Slayer-féle thrash. A Divine Intervention és a God Hates Us All is azért szóltak olyan jól, mert Bostaph sokkal szabadabb és kötetlenebb stílusban dobol, mint a – hála Istennek – végleg elbocsájtott ripacs, Dave Lombardo. Vele ellentétben Bostaph most már újra állandó tagként nagyon sokat tesz bele, és ezt hallani az albumon is.
Érdekes, hogy a lemezen nem érződik az a fáradtság, amire a frontember Tom Araya már sok nyilatkozatában utalt. Dinamikus, van húzása, de ez mégsem egy átlagos Slayer album. Keveredik benne a God Hates Us All és a Christ Illusion hangzásvilága, de olyan témákat is hoztak be, ami sokszor meglepően fiatalos lüktetést kölcsönöz a számoknak.
Én sem értem, hogy csinálják ezek a vén rókák, de a dolog nagyon működik. Az albumról kiemelném a When the Stillness Comes című metál balladát; a sokkolóan pörgős címadó számot, a Repentless-t; személyes kedvencemet, a brutális riffekkel operáló Cast the First Stone-t; és Hanneman utolsó szerzeményét a Piano Wire-t.
Ezek a számok is bizonyítják, hogy ez egy nagyon jó visszatérő album. Zenekedvelőknek hatalmas élmény, zenészeknek pedig kiváló új inspiráció. Értékelésünk: 7/8.
Slayert nem csak az agresszív dinamika és a fejrázás miatt érdemes hallgatni. A sok ateizmus, az ördögien perverz és beteg szövegek mögött nagyon erős üzenetek vannak, amik mindig a pofánkba vágják, milyen arrogáns és képmutató az emberiség.
A zenekar humora rettentően cinikus, és iszonyatosan morbid utalásokat tesznek minden egyes mozdulatukkal. Nem véletlen, hogy a Repentless is szeptember 11-én jött ki. A "repentless" egy archaikus szó, "megátalkodottat, bűnbánatot nem érzőt" jelent. A lemez szimbolikáját tekintve ez egy nagyon durva és morbid üzenet. Lehet, hogy polgárpukkasztás, de érdekes elgondolkozni a valódi üzenetén. A lemezt végighallgatva, megérthetjük mit is akar jelenteni.
A zenekar turnéja ebben az évben sajnos nem érinti Magyarországot. Elérhető távolságban legközelebb november 7-én lesznek a bécsi Gasometerben. Ki jön?