Kóbor az egykori erdélyi Szászföld – vagy más néven Királyföld – geometriai középpontjában fekvő, száz évvel ezelőtt még színmagyar település első írásos említése egy 1206-os keltezésű oklevélben található, mellyel Kóbor az első helyezett a mai Brassó megyében. Nevezetessége a Kárpát-medence egyetlen szász mintára épült magyar református erődtemploma.

Bár Kóbor a történelem során többször teljesen elnéptelenedett, mégis mindig újra benépesült és valahogy mindig magyar lett. Trianon óta viszont folyamatosan csökken a lélekszám. A község napjainkban mindössze 200 főt számlál, melyből alig 70 magyar, akik zömében 60, de inkább 70-80 évesek, illetve idősebbek. A 20 és 60 év közötti nemzedék szinte teljesen hiányzik a faluból. A legfiatalabbak, akik még tudnak magyarul, 16-17 évesek, alig páran vannak. Magyarul értő vagy beszélő kisgyerek már egyáltalán nincs.

Ferkó Zoltán beszámolója szerint az egy évszázada tartó népességcsökkenés legfőbb oka a megélhetés hiánya. Az agyagos kóbori termőföld és a hosszú, kemény tél nem kedvez a földművelésnek. Ma mindössze három magyar család foglalkozik állattartó vagy földművelő gazdálkodással.

A magyar lakosság XX. századi elvándorlásához hozzájárult az is, hogy a második bécsi döntés után a település nem került vissza az anyaországhoz. A mindössze négy évig fennálló új magyar határ legközelebbi pontja Alsórákosnál volt, Kóbortól légvonalban 30, közúton 45 km-re. Voltak, akik éltek a közel került határ lehetőségével és átköltöztek a Székelyföldre, Magyarországra.

A háború után, 1950-51-ben elkezdődött a téeszesítés – vagy itteni szóhasználattal a kollektivizálás. Az addig magántulajdonban lévő termőföldeket, termelőeszközöket, állatokat elkobozták és állami tulajdonba vonták. A nagygazdákat kuláknak nyilvánították, családjukat, gyermekeiket hátrányos megkülönböztetésben részesítették az élet minden területén.

Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceausescu kormánya 1972-ben elfogadta az országos területrendezési tervet, mely természetesen az erdélyi városokat és a szász- valamint magyarlakta falvakat is érintette. A településszisztematizálási terv eufemizmussal is illetett, dicstelen falurombolási projektbe Kóbor is bekerült. Lakói egyre gyorsuló ütemben hagyták ott „a Kárpátok géniusza” által pusztulásra ítélt falut, és költöztek a legközelebbi városokba, Kőhalomra, Fogarasra és Brassóba.

Itt érdemes megemlíteni, hogy Kóbor a vasúti és közúti közlekedési útvonalaktól távol fekszik. Műúton ma sem közelíthető meg. Autóval 2018-ban is csak rossz minőségű földúton érhető el a szomszédos Felmér vagy Szásztyúkos felől. Szászokat ma már mindkét faluban hiába keresünk. A két legközelebbi város, Kőhalom és Fogaras egyaránt 40 percnyi autóútra fekszik Kóbortól.

Az infrastruktúra hiányában kialakult elszigeteltség szintén hozzájárult Kóbor fokozatos elnéptelenedéséhez. Az egykor szász mintára épült nagy kőházakból álló, ezerfős színmagyar lakossággal büszkélkedő, dolgos mesteremberek és népes családjaik lakta Kóbor magyarsága száz évvel ezelőtt elindult elkerülhetetlennek tűnő végzete, a totális asszimiláció felé.

A Petőfi Sándor Program keretén belül Zoltánnak lehetősége adódott, hogy segítse a helyieket. Mint írja:

A magyar kormány támogatásának köszönhetően kézzelfogható közelségbe került a falu nevezetessége, a Kárpát-medence egyetlen szász mintára épült magyar református erődtemplomának felújítása. Az ennek nyomán létrejövő turizmus lehet Kóbor megmaradásának utolsó esélye. Kár volna nem élni vele.

Korábbi cikkeink itt.