Kilencvenkilenc éve csonka Magyarország
2019.06.04. 09:00
Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.
(gróf Apponyi Albert)
Egy év híján száz esztendeje, 1920. június 4-én, 16 óra 32 perckor írták alá a trianoni békediktátumot.
Június 4-e azonban nem csupán a magyarság tragédiája. A fölényeskedő nyugati elit úgy hozott igazságtalan döntést a Kárpát-medenceiek feje felett, hogy abból épp az érintetteket, a több száz, netán ezer éve itt élőket hagyták ki. Nem kérdezték meg a magyarokat, a pilisvörösvári németeket, a tótszerdahelyi horvátokat, a ráckevei szerbeket, a békéscsabai szlovákokat, de még a felsőszölnöki szlovénokat sem arról, mit szólnak a Kárpát-medence feldarabolásához. Ahhoz, hogy Versailles-ban a birodalmak kényük-kedvük szerint családokat, barátokat, ismerősöket, városokat, megyéket, régiókat szakítottak szét.
Ugyanakkor a trianoni országcsonkítás nagyobb sorscsapás volt a magyarság számára, mint Mohács. Hazánk területének kétharmadát, lakosságának több mint a felét elvesztette – oktalanul, egy tollvonással. Ekkora traumát kevés nemzet élt át a történelemben, talán csak lengyel testvéreink előznek minket a sorsversenyben az országuk háromszori feldarabolásával.
1920-ban a nyugati elit nemzetállamokat akart, mondván: így majd elejét veszik az újabb világégésnek. A történelem azonban megmutatta: bukott, felelőtlen elképzelés, utópia volt ez a részükről. Nemzetállamok helyett többnemzetiségű államok, megbékélt nemzetiségek helyett megcsonkított nemzetek születtek.
Olyan „győztes” birodalmak mondtak ítéletet a Kárpát-medence felett, akiknek előbb a saját szemükben kellett volna észrevenniük a szálkát: egy gyarmattartó Franciaország, egy népirtó Nagy-Britannia, egy rabszolgatartó Egyesült Államok és még sorolhatnánk.
A trianoni traumából egyetlen út vezet ki, a felismerés, hogy itt, Közép-Európában nem a nyugati elit, nem a birodalmak döntenek a sorsunkról, hanem mi, magyarok, németek, horvátok, szerbek, szlovákok, szlovénok, ruténok, ruszinok és románok. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, mit tettek velünk, mit tettünk velük, ugyanakkor ideje volna felismerni: közös a sorsunk, közös a jövőnk.