Mint a történelemben oly sokszor láthattuk (és valószínűleg látni is fogjuk), az utókor gyakran megideologizálja a múlt konfliktusait pro és kontra, vagy pedig elfeledteti és megszépíti azokat. Hogy a közelmúltból említsünk egy magyar példát: ott van április 4-e, „Magyarország felszabadításának napja”. Mindenki tudta, hogy szó sincs az ország felszabadításáról, sőt, mint utólag kiderült, a pár éves náci megszállást a Szovjetunió több évtizedes megszállása követte. Ennek ellenére mégis majd 40 évig azzal butították az embereket, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarországot a náci uralom alól.

Valami hasonlót tapasztalunk az Egyesült Államokban az amerikai polgárháború kapcsán is, amikor is a balliberális véleményvezérek a rabszolgaság eltörléséért, a feketék felszabadításáért folytatott ádáz küzdelemként próbálják prezentálni az USA legvéresebb konfliktusát, melyben több mint félmillió ember vesztette életét. Hogy miért próbálják manapság a rabszolgaság elleni ádáz harcként bemutatni a polgárháborút, arra van egy tippünk, de erről majd később. Az viszont szinte biztos, hogy az abolicionista máz helyett – mellyel sikerült leönteni az amerikai polgárháborút – a konfliktus valódi indoka az északi és a déli államok eltérő politikai és gazdasági érdekei voltak, és az, hogy az északiak nem engedték a déliek kilépését az Unióból, amihez egyébként alkotmányos joguk lett volna.

A rabszolgaság mint az amerikai társadalom gazdasági életének egyik legfontosabb jellemzője már a 17. század óta megtalálható volt az Újvilágban. Eleinte a dohányültetvények, az ipari forradalmat követően a gyapotföldek szükségleteit elégítette ki. Ez az Egyesült Államok létrejöttekor sem változott, hiszen a korszak etalonnak számító politikusai, köztük George Washington és Thomas Jefferson is rabszolgatartók voltak.

Sőt, a Bill of Rights X. pontja alapján még alkotmányos védelemben is részesítették a honatyák a rabszolgaságot. A rabszolgaság tehát egy, az alkotmányban elismert „intézmény” volt, annak korlátozásáról és eltörléséről a mérsékelt gradualista, illetve a radikális abolicionista mozgalmak elterjedéséig szó sem volt. Sem északon, sem délen.

Az amerikai polgárháborút megelőzően komolyabb atrocitások a rabszolgasággal kapcsolatban csak akkor történtek, amikor egy új, szuverén állam próbált csatlakozni az Unióhoz. Fontos kérdés volt számukra, hogy a csatlakozás után megmarad-e territórium szuverenitása, vagy a szövetségi törvényhozás beleszól az adott állam „belügyeibe”, amely nyilvánvalóan a rabszolgaság kérdését is érintette. De ami ennél is lényegesebb volt a gazdasági válsággal is küzdő északiak számára, az az, hogy a déli államok ne kerüljenek többségbe, vagyis a mérleg nyelve ne billenjen sem politikailag, sem pedig gazdaságilag a rabszolgatartók felé, és megmaradjon Észak hegemón helyzete az Unión belül.

Az amerikai polgárháború előtt egy évvel, 1860-ban sorsdöntő választás elé került az Egyesült Államok. A közvéleményt ekkora már az abolicionisták uralták, azonban a fősodrú politika fittyet sem hányt a követelésükre. A demokraták gyakorlatilag képtelenek voltak egy épkézláb jelöltet állítani, a republikánusoknak viszont ott volt a később nyerő figurának bizonyuló Abraham Lincoln, aki azonban a választásokon csak tizennyolc északi államban tudta bezsebelni a szavazatok többségét, így kisebbségi elnökké vált.

A választások után nem sokkal később Dél-Karolina konvenciója visszavonta az 1788-as csatlakozását, mert az Unió nem tudta biztosítani a személyes tulajdon védelmét, és ki akarta ezeket az államokat zárni a közös birtokot jelentő territóriumokról. 1861-ben Dél-Karolinát további hat állam követte és megalapították a Konföderált Államok Szövetségét. Az államfő Jefferson Davis lett.

Amerika legvéresebb háborújában a kezdeti déli sikerek után végig Északnak állt a zászló. Nem véletlenül. Gazdasági és létszámfölényük az egész konfliktus kimenetelét meghatározta. És hogy fölényét Lincoln megtartsa, a kilépéssel kacérkodó államokat (például Kentucky esetében) azzal tartotta maga mellett, hogy azt mondta nekik: a háború nem a rabszolgaság ellen folyik.

„Legfőbb célom ebben a küzdelemben az Unió megőrzése, nem pedig a rabszolgaság megőrzése vagy megmentése. Ha meg tudnám menteni anélkül, hogy egy rabszolgát is felszabadítanék, megtenném; és ha megmenthetném úgy, hogy egyeseket felszabadítok, másokat magukra hagyok, akkor így cselekednék. Amit a rabszolgasággal és a színesbőrű fajjal kapcsolatban teszek, azért teszem, mert úgy hiszem, mindez segít megmenteni az Uniót”

– fogalmazott az Egyesült Államok elnöke a konfliktus kitörése után mindössze egy évvel.

Azonban, hogy a végső győzelmet, és ezzel az Unió egységét megőrizze, Abraham Lincoln 1863. január 1-én kiadta a Felszabadítási Nyilatkozatot, amely csak a „lázadók” kezén lévő területekre vonatkozott. A rabszolgák szabadsága ezzel sem jött el, sőt, egyes történelmi dokumentumok azt igazolják: Charles Francis Adams, az USA londoni nagykövete figyelmeztette az elnököt, hogy a nemzetközi támogatás elnyerése érdekében fontos lenne erkölcsi tőkét felhalmozni, ezért adja ki a felszabadító rendeletet. A konfliktust végül Észak nyerte meg, a rabszolgaság azonban fennmaradt – csak más néven.

Az amerikai polgárháború utójátéka is jól mutatja, mennyire nem a rabszolgaság eltörlése volt terítéken. Bár a tizenharmadik alkotmánykiegészítés valóban eltörölte a rabszolgaságot, a tizennegyedik pedig definiálta az állampolgárságot, gyakorlati érvényesítésük nem nagyon sikerült. Nemcsak azért, mert a rabszolgák nem kaptak szavazati jogot, hanem azért, mert ott voltak az úgynevezett fekete-kódexek, melyek államonként, különböző részletességgel korlátozták a rabszolgák jogait. Sőt, megpróbálták röghöz kötni őket, hogy a munkaerőt biztosítsák.

Bár később a fekete-kódexeket is betiltották, a rabszolgák helyzete továbbra sem javult oly mértékben, ahogy azt a radikális abolicionisták szerették volna.

Az amerikai polgárháború most ismét terítékre került, ugyanis augusztus közepén a Virginia államban található Charlottesville-ben összecsaptak a szélsőbalodali és szélsőjobboldali tüntetők. A téma Robert E. Lee, a konföderációs sereg tábornokának állított szobor ledöntése volt. Az incidens olyannyira kiéleződött, hogy azóta komoly szobordöntögetési láz indult el az USA-ban, és ma már ott tartunk, hogy

Az amerikai liberális véleménydiktatúra képviselői a mostanra kialakult „polgárháborús hangulatért” Donald Trump novemberi győzelmét és az azóta tartó kormányzását teszik felelőssé. Előkerültek a szokásos liberális lózungok, hogy az Egyesült Államokban soha nem látott mértékben nő az idegengyűlölet, hogy immár nemcsak a feketéket, hanem a muszlim és a latin bevándorlókat is megbélyegzik, és hogy az amerikai kormányzat olyan szimbolikus lépéseket tesz, melyek egyértelműen a „fehérek felsőbbrendűségét” hirdetik.

Csakhogy ez nincs így. Egy, a Princetonon tanító történész a cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy már a 2016-os amerikai elnökválasztás előtt is forrtak az indulatok.

David A. Bell két példával is illusztrálja, hogy már korábban is történtek komoly visszhangot keltő atrocitások egy-egy történelmi személy kapcsán. Két évvel ezelőtt például a Princetoni Egyetem hallgatói azt akarták elérni, hogy az egyetem kollégiumának nevéből távolítsák el Woodrow Wilson amerikai elnök nevét, mivel az a 20. század elején teljes mellszélességgel kiállt a szegregáció mellett. Szintén egy neves amerikai történelmi figura neve került terítékre akkor, amikor a Yale Egyetem kollégiumának nevéből kitörölték a korábbi alelnök, John C. Calhoun nevét, mivel a politikus a rabszolgaság (akár fegyveres) megtartása mellett ágált.

Legutóbb pedig Robert E. Lee tábornok, a Konföderáció legnagyobb tábornokának személye került előtérbe. Baloldali liberális véleményvezérek szerint a „rasszista” hadvezér „az elnyomó fehérek” példaképe, sőt, képviselője. Ez sincs azonban így, hiszen hogy lehet egy déli tábornok gonosz rabszolgatartó ültetvényes, ha a rabszolgaságról a következőket állítja?

„Eme felvilágosult korban kevés dologban hiszek, de be fogják látni, hogy a rabszolgaság, mint intézmény, minden országban erkölcsi és politikai bűn. Felesleges kifejteni a hátrányait. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a rabszolgaság nagyobb rosszat jelent a fehérekre nézve, mint a feketékre, s míg érzéseim erősen az előbbi mellett állnak, szimpátiám erősebb az utóbbi irányába. A feketéknek összehasonlíthatatlanul jobb dolguk van itt, mint Afrikában morálisan, társadalmilag és fizikailag is. Az a fájdalmas nevelés, amelyen keresztülmennek, szükséges az oktatásukhoz, mint faj, és remélem, jobb dolgokra készíti fel és vezeti el őket. Hogy igában tartásuk meddig szükséges és meddig rendeltetett el, azt csak a bölcs és Irgalmas Gondviselés tudja. Felszabadításuk hamarosan inkább a kereszténység szelíd és megható befolyásának eredménye lesz, nem pedig a heves vita viharaiéi. Ez a befolyás persze lassú, az biztos. Majdnem kétezer évbe telt, mire Megváltónk tanításai és csodái megtérítették az emberi faj egy kis részét, és mennyi súlyos tévedés él a mai napig még a keresztény nemzetek között is!”