A második világháború menetében 1943-ra komoly fordulat következett be. Egyre világosabbá vált, hogy a náci Németország elvesztette a háborút, Olaszország, hátrahagyva a fasiszta rendszert szeptemberben, át is állt az angolszász szövetségesek oldalára. A Kállay Miklós vezette magyar kormány is fontolgatni kezdte a keleti fronton harcoló csapatai visszavonását a Kárpátok vonaláig, s „békekeresőket” küldött a szövetségesekhez.

Kállay és Horthy Miklós kormányzó stratégiai célja a szuverenitás megőrzése volt – egybekötve a háború utáni határok kérdésével –, de ódzkodtak a németekkel való nyílt szembefordulástól, mivel a Harmadik Birodalom a háborús veszteségek ellenére is erős maradt.

A Kállay-féle „hintapolitika” 1943 végére zsákutcába jutott, a német válaszcsapástól való félelem megbénította a magyar politikai elit cselekvőképességét. A magyar vezetés lépései nem maradtak titokban Adolf Hitler előtt.

A Führer az olasz kiugrásból okulva 1943 szeptemberére kidolgoztatta Magyarország és Románia megszállásának tervét, ezek a Margarethe I és Margarethe II fedőnevet kapták. Novemberben Hitler titokban Budapestre küldte bizalmasát, Edmund Veesenmayert, aki jelentésében azt írta: Magyarországon – részben a nagyszámú zsidó lakosság miatt – szinte szabotázsközpont alakult ki a náci Németországgal szemben. Javaslata szerint a magyar államot – önállóságának megszüntetésével – minél előbb be kell illeszteni a birodalom hadigazdálkodásába, s „ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk”.

Átvonulásnak álcázták a bevonulást

Hitler 1944. február 28-án adott utasítást a Margarethe I nevű terv végső változatának kidolgozására azzal a kiegészítéssel, hogy a megszállás az országon átvonuló csapatok álcája alatt történjék, az akció ezért kapta a „trójai faló” fedőnevet; a megszállásra vonatkozó hadparancsot március 12-én írta alá. A hadműveletek irányítására Hermann Foertsch tábornok kapott megbízást, aki Bécsben állította fel főhadiszállását. A bevonulás napjául először március 18-át tűzték ki, de végül a március 19-i vasárnap mellett döntöttek, hogy még kisebbre csökkentsék az esetleges ellenállás megszervezésének esélyét.

A határ közelében kezdődött német csapatmozgások a kormányban ugyan nyugtalanságot keltettek, de azt nem tartották valószínűnek, hogy a németek katonailag lépnének fel szövetségesük ellen. A Führer március 18-ra a klessheimi kastélyba rendelte Horthyt, amivel azt is elérte, hogy a legfontosabb magyar döntéshozó az akció idején nem tartózkodott odahaza. A megbeszélésen Hitler kerek perec közölte: nem tűr meg árulást a német hadsereg hátában, ezért elhatározta Magyarország katonai megszállását. A kormányzó egy ideig ellenállt, de végül tudomásul vette a döntést, amit nem volt hajlandó szentesíteni, de lemondását sem helyezte kilátásba. A tárgyalásokban aktív szerepet játszó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök nem látott esélyt arra, hogy feltartóztassák a német csapatokat, ezért arra utasította a honvédséget, hogy ne tanúsítson ellenállást, a németeket továbbra is tekintse fegyverbarátoknak.

A kormányzó vonata még hazafelé tartott, amikor 1944. március 19-én hajnali négy órától már özönlöttek be a német csapatok. Szerbia felől három, Horvátország felől két hadosztály, Ausztria irányából két páncélos hadosztály, észak felől egy motorizált hadosztály nyomult előre. Néhány óra alatt megszállták a stratégiai jelentőségű településeket, repülőtereket, hidakat, körülvették a laktanyákat, aznap reggel Budapest lakói is vonuló német tankok zajára ébredtek.

A hatalmi apparátus a helyén maradhatott

Megkezdődött a baloldali, a németellenesnek számító személyek és a zsidók elfogása. Lövés csak az Attila úton dördült el, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre revolvergolyókkal fogadta a letartóztatására érkező Gestapót. A németek egy hét alatt mintegy tízezer személyt, köztük 3076 zsidót tartóztattak le. Betiltották a baloldali pártokat, több száz egyesületet, folyóiratot és lapot, megtiltották a külföldi rádiók hallgatását.

Veesenmayer lett Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja, a lemondott Kállay-kormány helyére lépő németbarát kormány élére Sztójay Döme volt berlini követ került.

Bár a magyar közigazgatási apparátus helyén maradhatott, a német megszállás után a magyar politikai körök kikerültek a pikszisből, a kormány már nem a kormányzóval, hanem Hitler emberével, Edmund Veesenmayerrel egyeztetett. Sztójay Döme pedig csupa szélsőjobboldali politikust vett be a kormányzatába, elindultak a tisztogatások, betiltottak mindent, amit rendszerellenesnek tituláltak.

Az okkupáció nyomán minden téren a német irányítás vált meghatározóvá. Fokozódott az ország kirablása, a német gazdasági igények maradéktalan és fizetség nélküli kielégítése. A megszállás hónapjaiban gyorsult fel a magyarországi zsidó és cigány lakosság összegyűjtése, majd megkezdődött deportálásuk. Magyarország egyre nagyobb katonai erőket kényszerült bevetni a németek oldalán az előretörő szovjetekkel szemben, s végső soron a közvetlen német katonai jelenlét hiúsította meg Horthyék 1944. októberi kiugrási kísérletét, amelyet a nyilasok német segítséggel történő hatalomra kerülése követett.