Hamvas Bélát építkezésekre száműzte Lukács György ármánykodása, mégis úgy írt magyarul, „mint ahogy a tenger beszél önmagával”. Életében két műve jelenhetett meg, halála után szamizdatban terjesztették, harminc éve azonban folyamatos és töretlen a Hamvas-művek kiadása. 125 éve született az egyik legeredetibb válságkutató.

Százhúsz éve, 1897. március 23-án, Eperjesen látta meg a napvilágot Hamvas Béla posztumusz Kossuth-díjas író, filozófus, esszéíró. Pozsonyban érettségizett 1914-ben, majd az első világháború kitörésekor önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. 1916-tól az orosz fronton szolgált.

A vesztes háború, a Monarchia szétesése után apja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a csehszlovák hatóságoknak, ezért kitelepítették őket, 1919-ben Budapestre költöztek. Hamvas a pesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója lett, emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait látogatta, és alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is – olvasható életrajzi irataiban. 

A diploma megszerzése után, 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat című lapok újságírója lett, 1927-ben a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el, itt dolgozott könyvtárosként egészen 1948-ig.

Ez az időszak volt írói szempontból életének egyik legtermékenyebb időszaka. Sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói. 1937-ben feleségül vette a műfordító és művészettörténész Kemény Katalint.

A második világháborúban háromszor is behívták katonai szolgálatra. ’44 novemberében, amikor egységét Németországba vezényelték, megszökött, és feleségével Budapesten bujkált. A főváros ostroma alatt, 1945 januárjában remetehegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtára és több ezer oldal kézirata.

A háború után az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai című sorozatot szerkesztette. ’48-ban – a dogmatikus kommunista kultúrpolitikát képviselő Keszi Imre és Lukács György sorozatos támadásai után – B-listára került, állásából felfüggesztették, majd nyugdíjazták.

Földműves-igazolványt váltott ki, és sógora szentendrei kertjét művelte, 1951-től Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Erőműberuházó Vállalat építkezésein volt raktáros és segédmunkás – közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított. Nem mellékesen a vállalati ünnepségeken zongoristaként szerepelt, egyik főnökét pedig még az érettségire is felkészítette.

1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, és fizikai munkásként nyugdíjazták 1964-ben.

Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait. 1968. november 3-án agyvérzést kapott, s négy nappal később, november 7-én meghalt.

Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, idővel azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért Díjat kapott. Szellemi örökségét több társaság is ápolja.

Szőcs Géza “szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és ablaktisztítónak” nevezte, “aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával”.