Már eltelt pár év, mióta egy új korszak nyílt a nyolcvanas, kilencvenes évek Disney-klasszikusai számára. Élőszereplős változatot kapott a Hamupipőke, a Dumbó, hamarosan mozikba kerül Az oroszlánkirály CGI-os kivitelezésben, továbbá tervben van egy Susi és Tekergő, Mulan, Lilo és Stitch, Szörnyella de Frász, A kis hableány és egy új (részben) élőszereplős Pinokkió-remake is.

A filmiparban kialakult monopolhelyzetben a Disney már gyakorlatilag uralja az egész hollywoodi filmgyártást, és mondhatjuk, hogy egy aranytojást tojó tyúkként tekint klasszikus rajzfilmjeire. A fejesek valószínűleg úgy gondolják: ami egyszer már sikeres volt, miért ne lehetne az még egyszer? Így hát kiszemelnek különböző rendezőket, adnak nekik egy rakás pénzt, az elvárás csak annyi, hogy a mai gyerekeknek és a már felnőtt – de a klasszikus meséken nevelkedett – embereknek egy csilivili mozit gyártsanak.

Őszintén szólva szerintem semmi. Persze jobb lenne, ha minél több eredeti magyar filmet, elgondolkoztató drámát vagy a társadalom problémáival foglalkozó produkciót láthatnánk a mozikban, de egy kis nosztalgia szerintem senkinek sem árt. Nyilván nem fogja egy felnőtt ember önként rászánni magát, hogy beüljön egy Hamupipőkére vagy egy Aladdinra, mégis ha valahogy odakeveredik, azonnal átérezheti milyen jó kicsit kiszakadni a valóságból és visszacsöppenni azokba az időkbe, amikor még anya hozta a reggeli kakaót az ágyba.

Guy Ritchie választása kissé érdekesnek tűnhet. A rendező olyan filmeket tudhat magáénak, mint a Robert Downey Jr. főszereplésével készült Sherlock Holmes-trilógia, a hidegháború alatti kémjátszmát feldolgozó Az U.N.C.L.E embere, a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső. Ezen filmek nagyjából egyike sem mondható Disney-szerűnek vagy egyáltalán a vidám, csillogással teli rajzfilmek hangulatát tükrözőnek. Sajnos Ritchie rendezői választása az Aladdin esetében nemcsak furcsa, de teljesen felesleges is. A rendező a valóságtól teljesen elrugaszkodó akciójeleneteiről, furcsa kameratechnikáiról és „művészi” lassításairól híres. A merészségéről és lazaságáról hírhedt rendező ebben a filmben most teljesen a háttérbe került, hozta ugyan, amit elvárunk egy élőszereplős Disney-klasszikustól, de egyéniségét ebbe a filmbe egyáltalán nem tudta beletenni. Húzónévnek jó, de nem tesz pluszt a produkcióba.

Walt Disney Pictures

El is értünk a legújabb Disney-remake pár eszméletlenül kínos részéhez. Mint ismert, a nagy hatalmú Dzsinn hangját eredetileg a tragikus hirtelenséggel elhunyt Robin Williams kölcsönözte, amivel megalkotott egy legendás karaktert. A legújabb (élőszereplős) változatban ez a szerep Will Smithre hárult. Ezzel nincs is semmi baj, ám a mesefilmből átvett nevetséges bohóckodás se a színésznek sem pedig a CGI-nak nem áll jól. A semmiből előtörő dalok szintén feszegetik a kínosság határait, de mivel a film hű az eredeti Disney-klasszikushoz, ezért kénytelenek vagyunk elnézni és eltűrni, ahogy a kék Will Smith néha hirtelen dalra fakad.

A színészek egyébként hozzák, ami egy ilyen filmben elvárt, Mena Massoud, mint Aladdin igen jó választás volt, csakúgy, mint Naomi Scott a szépséges Jázmin hercegnő szerepére. A főgonosz Jafar (Marwan Kenzari) eléggé ripacs, pont annyira, hogy emiatt ne érezzük túl fenyegetőnek a jelenlétét. Nem a legkidolgozottabb Disney-főgonosz, de ebben a mesében nem is ez a fontos.

Walt Disney Pictures

Így van. Az Aladdinnak elég kemény üzenete van. Sokszor nem gondolunk bele, mennyit ártunk a másik embernek azzal, ha lekezelően bánunk vele. Aladdin az utcán nőtt fel, tolvajlásból élt, sok lehetősége nincs a török kis fantáziaországban. Mégis ha tudja, inkább annak adja ellopott javát, akinek nagyobb szüksége van rá. Ő a „csiszolatlan gyémánt”, akinek hatalmas szíve van, értékes ember, mégis patkánynak, semmirekellőnek nézik. Emiatt pedig már ő is úgy gondolja, hogy semmire nem viheti az életben. A Disney-klasszikus egyszerű tanulsága, hogy sose ítéljünk elsőre, ne kezeljük le a másik embert és elsősorban higgyünk önmagunkban. Klisés? Igen, valóban az, de igaz. Egyszerűbben: azzal, ha „lepatkányozunk” valakit, valójában csak magunkat tituláljuk koszos kis rágcsálónak.

Összegezve tehát, Guy Ritchie Aladdin-felújítása meglepően hangulatosra sikeredett, hű az alaphoz, a zenei betétek és a tánc kellően csillog-villog. Az, hogy mi értelme van ennek a remake-forradalomnak egy olyan kérdés, amire úgysem kapunk választ. Egy biztos: a Disney uralja a filmipart és rengeteg pénze van, amit nem fél elkölteni.