Meghatározó emlékem a gimnáziumból, hogy október hatodikán sokan nem értették, miért kell ünneplőbe menni, sőt, központilag ez nem is volt kötelező, az iskolákon, esetleg a diákokon múlt, hogy felvesznek-e egy fehér inget.

Persze, utáltam én is az iskolai ünnepségeket és az ünneplőt is, de ezeket ki szereti? Ettől még vannak napok, melyeknek meg kell adni a tiszteletet.

Diákként nehéz ennél unalmasabbat elképzelni | Fotó: MTI

Október 6-a nemzeti gyásznap Magyarországon. A polgárosodás és a szebb, magyar jövő ígéretével kecsegtető forradalom és szabadságharc nem ezen a napon bukott el, nem is ezen tört ki. Ez a nap annak az emléke, hogy a földön fekvőbe még belerúgtak párat, a legyőzöttet megalázták, egy egész népnek üzenték: így jár az, aki nem törődik bele a sorsába.

Az igazi győztest, az igazi kultúrembert az különbözteti meg a haramiától és a suttyótól, hogy tudja kezelni a győzelmet, méltósággal bánik a vesztessel is. Ebben a „kegyben” a magyarságnak nem volt része 1849-ben (sem), a levert szabadságharcot kegyetlen megtorlás követte.

Az aradi vértanúk kivégzése nem azon múlt, hogy Haynau egy vérszomjas állat volt. Nem véletlen, hogy ő dönthetett a magyar tisztek sorsáról, Bécsben tudták jól, mivel jár az, ha Haynaura bízzák a „lázongók” sorsát. Az aradi vértanúk kivégzése erőfitogtatás is volt egyben, nem csak megtorlás.

Az egy külön otromba fintora a sorsnak, hogy a modern Magyarország egyik legszomorúbb eseményének helyszíne ma nem Magyarországhoz tartozik, így az aradi vértanúk kivégzésének helyszínén nem feltétlenül lehet méltó módon megemlékezni az áldozatokról.

1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajos grófot, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. Batthyány Lajost, illetve Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidot és Lázár Vilmost agyonlőtték, míg kilenc tábornokot felakasztottak, ami különösen megalázó halálnemnek számított abban a korban, főleg egy katona számára.

A tizenhárom aradi vértanú: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly.

Az ő emlékük tiszteletére, a magyar sors siratására kell ünneplőbe öltözni és megemlékezni az iskolákban. Lehet, hogy a műszálas fehér ing és a rettenetesen kinéző fekete „ünneplőnadrág” nem menő, viszont kötelesség megadni a tiszteletet a múlt hőseinek!