A franciák 19. századi történelme igen mozgalmasra "sikerült". Napóleon, köztársaság, restauráció, monarchia és a végén ismét köztársaság. A politikai rendszerek csak jöttek és mentek, de volt egy pár kardinális kérdés, ami állandóan ott lógott a francia közéletben: mi a nemzet, lesz-e újra ancien regime, cél-e még a keresztény Franciaország, hogyan tovább a katolikus egyház befolyásával, jó-e a kapitalizmus; és végül, de nem utolsó sorban: mi legyen a zsidósággal?

Mert az előbb felsorolt kérdések mindegyikének voltak előzményei. Ami azonban a Dreyfus-üggyel kapcsolatban a legfontosabb: az antiszemitizmus előtérbe kerülése.

Ez ugyanis már a 19. század első felében is ott volt a köztudatban, sőt a kapitalizmus térhódításával párhuzamosan egyre népszerűbbé vált, de még bőven nem érte el a század végén tapasztalt pogromhangulatot. A restauráció időszakában például a polgárság köreiben inkább külföldieknek, mint zsidóknak tartották a szemita kisebbséget. Később Tousennel: A zsidók – Korunk királyai című könyve már az antiszemitizmus és az antikapitalizmus furcsa keveredéséről szólt, leginkább baloldali, szocialista hagyományokból építkezett és meghatározta francia légkört egészen a párizsi kommün kirobbanásáig.

A Francia Katolikus Egyház konzervatív köreiben is igen gyakran felütötte fejét az antiszemitizmus. Igaz, az egyház és hívei az 1789 óta fennálló sorozatos egyházellenes törvénykezésre is reagáltak zsidóellenes retorikájukkal. Egyik prominens képviselőjük Chabauty atya volt, akinek könyve – A zsidók a mi uraink – szerint a Franciaországban található titkos társaságokat a zsidók alapították azzal a szándékkal, hogy lerombolják a keresztény államokat és felépítsék saját világuralmukat.

A két "irányzat" szintézisét Édouard Drumont: A zsidó Franciaország című könyve hozta létre. A szerző – kinek a kötete bestselleré vált – a zsidó hódításról írt. Úgy gondolta, hogy a forradalmak egyedüli haszonélvezője a szemita kisebbség volt. Vagyonuk nem termelő munkából, hanem a szolgaságba döntött "faj" munkájából származott. A korszak újságairól pedig úgy vélekedett, hogy az orgánumok a zsidó nagytőkések kezében vannak, és ezért nem esik szó bennük az egyre jelentősebbé váló antiszemita mozgalmakról. Mondandóját így összegezte:

Drumount nagy sikerű könyve mellett 1889-ben megalapította a Francia Országos Antiszemita Ligát. Az ő nevéhez fűződött a Szabad Szó című lap is, amely kirobbantotta a korszak két legnagyobb botrányát: a Panama-botrányt és a Dreyfus-ügyet.

A Panama Társaság csődje ugyan nem kis problémát okozott a francia belpolitikában – hiszen vezető politikusokról derült ki, hogy valamilyen módon érintettek voltak a vállalat kifogásolható pénzügyi manővereiben, a későbbi miniszterelnök, Clemenceau állítólag még pénzt is elfogadott a csődben meggazdagodott német-amerikai zsidó származású kalandortól, Cornelius Herz-től  – de közel sem vált olyan kemény dióvá, mint a Dreyfus-ügy.

A Dreyfus-per – ami nem azonos az "üggyel" – 1894-ben kezdődött el Alfred Dreyfus, elzászi születésű zsidó kapitány ellen. A katonatisztet azzal vádolták, hogy felkereste a párizsi német konzulátus katonai attaséját, Max von Schwarkoppen ezredest és állítólag átadott neki egy kézzel írott listát titkos katonai adatokkal. Dreyfus-t azonban ártatlanul állították bíróság elé, ezért soha nem ismerte el a bűnösségét.

A tiszt pere odáig fajult, hogy a vádlók hamis bizonyítékokat gyártottak azért, hogy fedezzék az igazi elkövetőt, Ferdinand Walsin-Esterhazy-t és Dreyfus Ördög-szigeteki fogságát minél tovább elhúzzák. Esterhazy a tárgyalások alatt Angliába szökött, a kapitány pere pedig jogi botránnyá és tömeghisztériává vált Franciaországban.

A Dreyfus-ügyben egyszerre jelent meg az antiszemitizmus, a porosz kudarc, a belpolitikai krízis – beleértve a konzervatív-liberális polémiákat, az ancien regime értékeinek védelme, az antiklerikális mozgalmak által hangoztatott reformok, a jelentőssé váló sajtó szerepe, és végül, de nem utolsó sorban az elitben és a társadalomban létrejövő törés.

A zsidók melletti kiállás "haladó" tettnek számított, melyet leginkább az értelmiség vallott magáénak. Leon Blum, Emile Durkheim, Clemenceau mellett Zola műveiben is többször felhívta a nyilvánosság figyelmét arra, hogy a Dreyfus-per egy klerikális cselszövés, és az egész eljárás az egyház kudarcát mutatja, mivel konganak a templomok az ürességtől és nem tud mit kezdeni az egyház az integrálatlan munkáskörökkel.

– fogalmazott egy általunk megkérdezett történész.

A régi nacionalizmus, az úgynevezett "boulangerizmus" – amely a fennálló politikai rendszer gyűlöletéből és a németek iránti bosszúvágyból merített – az ügy után már nem volt elegendő a társadalom számára.

Maurice Barrés az új nacionalizmus egyik atyja a hadseregben látta a nemzet erejét. Dicsőséges és jól felfegyverzett köztársaságot akart. Egy közösségben, a nemzetben akarta tudni a dreyfussard-okat és az antidreyfussard-okat. Charles Maurras, az új nacionalizmus másik ideológusa pedig a századfordulón megalapította az Action Francaise-t, a huszadik század első felének legjelentősebb szélsőjobboldali pártját.