Kevesebb lett a Mese és így a Világ is. A Nagy Mesemondó két elképesztő versével köszönünk el:

Hová tűnt húsz kiló

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,

egy éve még megvolt, fénykép van róla,

ennyin már érdemes eltöprengeni, hús

a húsomból: mennyországba vagy pokolba?

Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:

vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?

És honnan hiányzik, ha hiányzik,

hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?

És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan

a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,

fölösleges volt és azért tűnt el, netán

aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?

Én voltam az a húsz kiló is, hiszen

amit megettem, magammá változtattam át!

De most mi történt, ami tőlem elvette,

az micsoda és mivé hizlalja magát?

A semmi dagad és felcsinált hasában

ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,

várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított

születésre e felnőttből készült embrió?

Így múlok el, részletekben, kilónként?

S míg élek, beszélhetek-e múlt időben

magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,

mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

Visszatért húsz kiló

Visszatért húsz kiló Csukás István,

szuszogva töltjük ki a nadrágot.

Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük,

férfinak meg nem szoktak adni virágot.

Sört emelek hát, most már úgyis mindegy,

faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb:

hol jártál testem szabad, csavargó része,

milyen ördögöt féltél és milyen istent?

Milyen angyal dajkált és milyen álmot

sugdosott a vakon elenyésző sejtek

csillagporként szállongó tömegébe, s üres

zsebébe milyen világűrnyi Hiány rejtett?

Mert semmi sem történik véletlen,

kicsi s nagy ugyanaz távcsőnek két vége –

mindegy, hogy melyik felén leskelődünk,

belelátunk szorongva Isten kiürült szemébe.

Ilyen volt születésem? S ilyen lesz, mondd,

ilyen egyszerű s könnyű majd a halálom?

Nem vissza-visszatérő részletekben, egyszerre

tűnünk el, s ásít még egy utolsót a hiányom.