A kommunizmus eszméje a 19. század romantikus képzelgőinek fejében vert szöget és kezdeti formájában közelebb volt a kereszténység és a francia forradalom eszmeiségéhez, mint ahhoz a vérpermetes ideológiához, amivé végül is vált, és amire a kezdetektől fogva predesztinálva volt.

A kommunizmus marxi-engelsi alapjai tartalmazták a forradalmi terror szükségességéről szóló érveket. Ez azonban csak korlátozott terror volt, amit időlegesen és célhoz kötötten lehetett alkalmazni. Lenin és a bolsevikok hatalomra kerülésekor egy háborús-polgárháborús helyzet alakult ki. A "fehérek" és a külföldi hatalmak intervenciós erői élet-halál harcot vívtak a vörösökkel az Oroszország feletti végső uralom megszerzéséért. Ekkor emelte Lenin az ideológia központi elemévé a totális terrort, amely végül az "eszme" minden leágazásában – Magyarországtól Kínáig és Kubáig és jelenleg Észak-Koreában is – megjelent.

A kommunista ideológia leggyorsabb radikalizálódása Oroszországban zajlott le és Lenin nevéhez köthető. Sajnos a mai napig tartja magát az a közvélekedés, hogy a kommunista rendszer Lenin jóságos szándékai ellenére a gonosz Sztálin kezeibe került, aki teljesen kiforgatta azt önmagából.

Az első koncentrációs táborokat az angolok hozták létre gyarmataikon. Kevesen tudják, hogy az európai kontinensen Lenin volt az első, aki ellenfeleit ilyen táborokba száműzte. Ekkor még a koncentrációs táborok funkciója a politikai ellenfelek ideológiai átnevelése volt, ez azonban hamar megváltozott és főleg a kényszermunkára helyeződött a hangsúly, amely miatt a későbbiekben száz millióan haltak meg.

A párt pribékjei a helyszínen agyonlőhettek bárkit, indok és magyarázat nélkül. Nőket és gyermekeket erőszakolhattak és kínozhattak meg anélkül, hogy a felelősségre vonás baljós felhői a fejük felett lebegtek volna.

Sztálin hatalomátvétele nem jelentett semmiféle romlást az azt megelőző állapotokhoz képest, azonban a koncepciós perek népszerűsítése az ő nevéhez fűződik. Általában addig verette a perbe fogott vélt vagy valós ellenfeleit és azok családtagjait, amíg be nem vallottak mindent, amit sohasem követtek el.

Újdonság volt az is, hogy amiről Lenin csak álmodott, azt Sztálin véghezvitte: egész népcsoportokat telepítettek ki. A krími tatár férfiakat agyonlőtték, a nőket, gyermekeket és időseket marhavagonokban deportálták Közép-Ázsiába. A pusztán kitették őket, egyetlen váltás ruhával, szerszámok nélkül, elvágva a civilizáció köldökzsinórjától, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy remélhetőleg éhen halnak.A Szovjetunióban élő német és lengyel kisebbség nem volt ilyen "szerencsés", a legtöbbjük szibériai munkatáborokba került.

Szintén kevesen tudják, hogy 1921-ben az Egyesült Államok mentette meg az oroszországi kommunista forradalmat. Ekkor már 8 éve álltak hadban az oroszok – az első világháborút is beleszámolva – és a földművesek nagy része vagy meghalt a harcokban, vagy épp katonaként szolgált. Ráadásul elkezdődött az erőszakos kolhozosítás, amelyek során államosították a termőföldeket. Olyan szintű éhínség köszöntött Oroszországra, ami a kontinensen évszázadok óta ismeretlen volt.. Ezt súlyosbította Leninnek az a mániája, hogy Európában ki kell robbantani a forradalmat, így az országban megtermelt búza nagy részét külföldre exportálta. Az így megszerzett valutából a külföldön tevékenykedő kommunista ügynököket pénzelte, akik a soha el nem jövő világforradalmat voltak hivatva kirobbantani.

1921-ben az éhezés kritikus méreteket öltött és azzal fenyegetett, hogy egyedül Szentpétervár környékén tízmillió ember hal éhen. Ekkor az Egyesült Államok több millió tonna búzát juttatott el a szovjeteknek, részben segélyként, részben fizetség fejében. Persze ennek egy részét újfent eladták külföldre. Ekkor kezdődött el az ukrajnai holodomor, a nagy éhezés, amelynek 10 millió áldozata volt amiből 3 millió gyermek.

Ilyen baljós előzmények után, a második világháború kialvó félben levő lángjaitól körülölelve, szovjet tankokon érkezett vissza hazánkba a Magyar Kommunista Párt élcsapata. A Tanácsköztársaság egykori népbiztosa, Rákosi Mátyás lett a magyar kommunisták vezetője. Ezzel elkezdődött egy olyan évtized, amelyben a penészes talajba elvetett szabadság és demokrácia magvai sosem tudtak szárba szökkenni.

1945 novemberében tartották a háború utáni első választást. Ezt a Független Kisgazdapárt óriási fölénnyel nyerte meg. 409 megszerezhető mandátumból 245-öt nyertek meg. Akár egyedül is kormányozhattak volna, azonban az időszak politikai légköre miatt egységkormányt kellett megalakítaniuk. Így a szociáldemokraták és a kommunisták mellett a parasztpárt is kormányra került. A kommunisták megszerezték a belügyminisztérium irányítását és elkezdték beépíteni a saját embereiket a többi pártba. Ezzel elkezdődött a hatalom módszeres átvételének hosszadalmas folyamata.

A kommunisták módszere a szalámi-taktika volt. A nevét arról kapta, hogy szalámiként próbálták feldarabolni a pártokat. A módszer egyszerű volt és hatásos. Csupán elő kellett ásni valamit egy-egy képviselő múltjából, ahhoz hogy hiteltelenítsék személyét és ezzel távozásra bírják. A vádak sokszor koholmányok voltak: lehetett ez a Horthy-rendszerrel való kollaboráció, a kedvelt rendőrspicli vád, eltitkolt szerelmi kapcsolatok, homályos múlttal rendelkező családtagok és bármi, ami valakit rossz színben tüntethet fel.

Két éven keresztül rendületlenül nyirbálták ellenfeleiket a kommunisták. Sokukat letartóztatták egy részük pedig mindörökre elmenekült az országból. De voltak, akiket nem tudtak eltávolítani.

1947 februárjában Rákosiék Nagy Ferenc miniszterelnöktől követelték, hogy Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát mondassa le, amiért nem volt elég együttműködő a kommunista párttal. A miniszterelnök megvédte a főtitkárt.

Kovácsot a hatóságok letartóztatásától védte mentelmi joga, azonban szerette volna tisztázni nevét és február 24-én elment az Államvédelmi Osztályra.

Másnap, 1947. február 25-én este Kovács Bélát a szovjet hatóságok köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták.

1957-ig börtönben raboskodott, előbb a Szovjetunióban, majd itthon és két évvel később meghalt. Ezt mondta büntetéséről:

A képviselő-főtitkár elrablásának évfordulója kapcsán emlékezünk a mai napon a kommunizmus áldozataira., mely 2000 óta nemzeti emléknap.

Kovács Béla letartóztatása és elhurcolása egy olyan fejezet első bekezdése volt a magyar történelemkönyvek lapjain, amelyre nincs a magyar nyelvben a "szégyen" szó mögé illeszthető, kellőképpen kifejező eposzi jelző. A Szovjetunióban történt események megismétlődtek hazánkban is. Totális terror, kitelepítések, megfélemlítés, a test és lélek megerőszakolása következmények nélkül. Feljelentések, gyanúsítgatások, kölcsönös bizalmatlanság, rettegés és bizonytalanság jellemzi ezt a korszakot. Koncepciós perek és a börtön állandóan jelenlévő, fenyegető árnya borította be a hétköznapokat.

Az 1947-ben csalással megnyert választások után, a megmaradt nagyobb politikai szervezeteket magukba olvasztották a kommunisták és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, mely olyan emberek érdekeit szolgálta, akik életük során alig dolgoztak.

A Belügyminisztériumon belüli Államvédelmi Osztály hatósági jogkört kapott és így létrejött a hírhedt állami terrorszervezet, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), melynek központi épülete ma, az Andrássy út 60. szám alatt a Terror Háza Múzeumként ismert.

A hatóság maga a totális terror gépezete, melynek üzemanyaga a puszta emberi élet volt. 

A kommunista párt bosszúhadjárata ekkor kiteljesedett.

Először a német ajkúakat telepítették ki az országból, amely 1945-ben kezdődött és egészen 1948-ig tartott. Elvették minden tulajdonukat és sokszor egyetlen kézitáskával áthajtották őket a határon. A tulajdonukra a pártvezetők tették rá a kezüket.

A földbirtokos és gyártulajdonos családokat birtokaikról száműzték, minden tulajdonukat elkobozták. A családfőket perbe fogták és börtönbe küldték vagy megölték, sokszor mindenféle tárgyalás nélkül. A módosabb családok olyan vidékre kerültek, ahol egyetlen tyúkólban tudták meghúzni magukat és a remény legteljesebb hiányától kísérve, azok, akik nem lettek öngyilkosok, emberfeletti méltósággal viselték sorsukat.

A párt saját politikai elitjében is állandó volt a tisztogatás és a kölcsönös gyanakvás. Rajk László, korábbi belügyminisztert egy koncepciós perben ítélték halálra. Sokatmondó anekdota, hogy a Rajk újratemetésén résztvevő egyik pártfunkcionárius azt mondta: "Ha a Laci most élne, biztosan közénk lövetne."

A papok legnagyobb részét beszervezték besúgónak vagy börtönbe záratták. A papi ellenállás legfőbb alakja Mindszenty József bíboros volt. Az ÁVH 1948-ban tartóztatta le és olyan súlyos, megalázó és embertelen kínzásoknak vetették alá, melyet kegyeleti okokból most nem részletezünk.

A módosabb parasztokat – orosz szóval kulákokat – összeírták és letartóztatták. Az országban olyan szegénység volt a világháború rombolása után, hogy sokan már egy talicska és néhány szerszám birtoklása miatt is "gazdagnak" minősültek. A helyi párt gondoskodott róla, hogy ezek a családok megbélyegzettek legyenek, már szóba állni is veszélyes volt velük. Az erőszakos kollektivizálás tovább rontott a földművelésből élők sorsán. A földjeiket államosították és az általuk megtermelt javaknak csak töredékét tarthatták meg. A többit elvette a termelő szövetkezet. Terményhiány lépett fel, és 1952-ig jegyrendszer volt érvényben emiatt.

A nehézipar erőltetett és felesleges fejlesztése az ország újraépítése elől vette a forrásokat. Se a nyersanyagok, se a szakmai tudás, se a tőke nem volt meg egy ilyen beruházáshoz.

Egy olyan védművet építettek fel Rákosiék, mely a francia Maginot-vonal magyar megfelelője volt és a déli határainkat védte a soha meg nem érkező jugoszláv támadástól. Azokban a szegénységtől sújtott években csillagászati méretű összegeket költött rá feleslegesen az állam. A férfiaknak három reménytelen és elvesztegetett évre kellett bevonulniuk a hadseregbe.

Senki sem volt biztonságban. Bárkit feljelenthetett a szomszédja, ismerőse, barátja vagy családtagja. A feljelentést követően megjelent az ÁVH fekete Pobjeda típusú gépkocsija és akkoriban senkinek sem kellett elmagyarázni, hogy ez mit jelent. A fogdákban külön foglalkozás volt verőlegénynek lenni. A kínzás mesterségét az ÁVH tanfolyamokon tanította és tökélyre fejlesztette, hiszen kellemetlen lett volna a bírósági tárgyaláson, ha a fogoly orra el van törve. A látszat fontos volt számukra. Általában olyan területeket ütöttek, rúgtak, szúrtak, égettek, korbácsoltak és vágtak meg, melyeket ruha takart.

1950 és 1953 között egymillió honfitársunk ellen indult eljárás. Ez a lakosság tizenkét százaléka. Mindenkinek volt olyan ismerőse, akit letartóztattak. A lakosság ilyen szintű kriminalizálása a magyar emberek generációit bélyegezte meg, hiszen akit egyszer letartóztattak, annak ez az információ bekerült a személyi igazolványába és a hatóságok aktát nyitottak róla és a családjáról is. Akinek a szülei, nagyszülei börtönbe kerültek, azt számos hivatástól eltiltották és alig talált magának normális állást.

A Rákosi-korszaknak olyan hosszú távú társadalmi, gazdasági és pszichológiai következményei voltak, amelyek mindörökre megváltoztatták Magyarországot. Ez a 10 év a legsötétebb szégyenfoltot jelenti huszadik századi történetünkben.