Két igazi elegáns angol úriember. A szintipop és a Disco Lento nagymesterei. Eddigi két lemezük, a Happiness és az Exile több mint 12 európai országban futottak hónapokig a top tízes listákon. A bús, melankolikus, szívszaggató hangzás, és a ríkató szövegek eddig nagyon átjöttek. De mire számíthatunk a jövőben? Nemsokára kiderül.

Az album eddig kiadott dalai nagyon ellentétes érzelmeket váltanak ki. Mindegyiknek teljesen más hangulata van, és sok stílusbeli különbséget is érezhetünk.

Kicsit olyan, mintha a Hurts visszatért volna a '80-as '90-es évek George Michael és Prince által képviselt táncolós-funkos popzenéjéhez. Erre tökéletes példa az augusztus 13-án megjelent Lights című számuk. Tökéletes bulinóta, nagyon kellenek az ilyenek a diszkók monoton hangzásvilágába.

A május 28-án kidobott Some kind of Heaven című daluk, a Sandman és a Miracle keserédesen pörgős hangzásvilágát idézi. Hatalmas zene, amiben már jobban felismerhetjük a régi Hurts feelinget.

Egy Hurts albumnál elkerülhetetlenek a mély érzelmek. Ez a zenekar kicsit olyan, mintha egy pszichológus lenne, aki mindenáron arra késztet, hogy kiadd magadból rejtett és gyötrő érzelmeidet. Eközben gyönyörű szerelmes dalokat is adnak nekünk, amik elkeseredésről, reménytelenségről és fájdalomról szólnak. Ez a zenekar néha tényleg "Fáj", persze a lehető legjobb értelemben.

Az albumról eddig még csak egy szívbemarkoló számot adott ki a duó. A Rolling Stone című daluk, viszont olyan megható, hogy ha csak ez az egy mélyebb Hurts nóta lesz ezen az albumon, ez is teljes érzelmi extázist fog nyújtani. Kegyetlen. A hangszerelése tökéletes, a szöveg pedig... áhh. Elmondhatatlanul szívszorító. Kötelező meghallgatni, kötelező sírni egy kicsit. Higgyétek el sokkal jobb lesz utána. Minden. 

Eddig háromszor jártak nálunk. Egyszer a Szigeten (2012) és kétszer a Volton (2013, 2014). Rózsadobálós, sírdogálós és mikrofonállvány zúzós élményt hagytak maguk után. 2015-ben kimaradtak. Legközelebb februárban a bécsi Gasometerben láthatjuk őket viszont.