Tudom, hogy az emberi hülyeség határtalan, de kis híján két hónap Got Talent nézés után mégis az az ember érzése, hogy már mindent látott. Már nem szörnyülködünk a kappanhangúakon, a béna bűvészeken, vagy az önjelölt táncművészeken. Már nem sajnáljuk a “meg nem értett művészeket”, akikből bohócot csinálnak a tévénézők szórakoztatására. Leginkább csak szörnyen unjuk az egészet.

Feltehetően ezzel a műsor készítői is tisztában vannak, ezért generáltak gyorsan egy kis feszültséget két zsűritag, Csuja Imre és Horgas Eszter között. A gond csak az, hogy én egy percig sem hiszem el a köztük kialakult konfliktus valódiságát, számomra egyértelmű, hogy előre megírt elemről van szó. (És hát a megérzéseim a Keresem a családom kapcsán sem hagytak cserben…) Nem baj, ezzel is elmegy sok-sok perc műsoridő, kapunk drámát, sírást és persze ölelkezős kibékülést is, biztos vannak jó páran, akik bedőlnek a két művész alakításának. Ugorjunk.

Meglepő, de amilyen hosszú időt vett igénybe az előválogató, az élő műsorba való bekerülést annál gyorsabban lerendezik. Nem vagyok szakértő, de nekem kicsit fura, hogy mindössze egyetlen produkció alapján választják ki a 30 középdöntős versenyzőt. Ez is csak azt a gyanúmat erősíti, hogy ezekben az előadásokban nincs túl sok tartalék, és ezzel a műsor készítői is tisztában vannak. A legnagyobb baj mégis az, hogy nem igazán tudok felidézni egyetlen produkciót sem a továbbjutók közül. (Igaz mind a hét előválogatót képtelen voltam megnézni, lehet, hogy lemaradtam valamiről.)

Rémlik, hogy volt néhány olyan előadás, ami nem volt rossz, de számomra egyik sem volt igazán emlékezetes. Így aztán éppen a műsor lényege, a különleges, akár meghökkentő tehetségek felfedezése veszik el. Helyette középszerű énekeseket és táncosokat kapunk majd, ami 10 évnyi tehetségkutató után már nagyon, de nagyon unalmas.