Az elmúlt években, különösen az utóbbi hónapokban jelentősen fokozódtak azon elektronikus felületen megjelent írások, melyek a nevem felhasználásával – sokszor fényképek mellékletével – olyan tartalmat jelentettek meg, melyek egészben, vagy részelmeiben valótlanságokat tartalmaztak.

Nem kívánok az egyes mondatokra és egyes írásművekre külön válaszolni.

Ezért közlöm a következőket:

• 1. Dr. Orbán Viktor Miniszterelnök urat a rendszerváltás kezdetétől tisztelem, és munkásságát, amelyet a magyar nemzet érdekében kifejtett, a legnagyobb elismeréssel és nagyrabecsüléssel minősítem. Miniszterelnök úron kívül feleségét, Dr. Lévai Anikót különös tisztelettel és szeretettel fogadtam szívembe, mint Miniszterelnök úr mindenkori támaszát és öt gyermek édesanyját.
• 2. Életemmel bizonyítottam, hogy mindenkor a magyar nemzet minden tagját szolgáltam. Visszalévő életemben – míg egészségem engedi – maximális energiával nemzetemért élek.
• 3. A legkedvesebb tanítványom és barátom Dr. Alotti Nasri palesztin arab származású. A zalaegerszegi szívsebészet főorvosa, egyetemi docens. Családjának minden tagja, apja, anyja, testvérei példaképül szolgálhatnak minden embernek. Palesztinából elüldözték őket. Barátom rendkívül nehéz körülmények között végezte iskoláit és az orvosi egyetemet Szegeden.

Az első iraki háború idején egyedüli magyar állampolgárként a háború kitörését személyes jelenlétemmel igyekeztem meggátolni. Az iraki tévében angol nyelven elhangzott – írásban rögzített – interjút az alábbiakban közlöm:

„Dr. Papp Lajos, Magyarország egyik vezető szívsebésze vagyok. A tízmilliós magyar nép a II. világháborúban egymillió lakosát vesztette el. A magyar nép akkor sem akarta és jelenleg sem akarja a háborút.

A magyar nép békét akar!

Nem fogadom el semmilyen indokból emberi ítélet alapján más ember halálát.

Nem fogadom el a terrorizmust!

Nem vagyok semmilyen párt tagja, keresztyén orvos vagyok, életemet az emberek gyógyításának szenteltem, szentelem!

Irakba azért jöttem – hasonlóan másokhoz –, hogy megakadályozzam ártatlan emberek meggyilkolását.

Ha a háborút megakadályozni nem tudom, jelenlétemmel népem békeakaratát, és csakis azt akarom kifejezni. Tudatni akarom a gyilkosokkal, hogy osztozom az ártatlan iraki emberek sorsával.

A háború alatt orvosi esküm szellemében sebészként mentem a menthető életeket.

A világ minden orvosához fordulok: jöjjenek Irakba megakadályozni a háborút, ha ez nem sikerül, segítsenek az emberéletek megmentésében.

Bízom a jóakaratú emberekben és Jóisten kegyelmében!

Ezért fordulok – keresztényi hitünk szerint –  Isten földi helytartójához, II. János Pál pápa őszentségéhez, jöjjön el Irakba, és személyes jelenlétével akadályozza meg a háborút. Nemcsak a készülődő iraki háborút, hanem a kereszténység és iszlám közötti békétlenséget is, békét teremtve a Mohamed prófétát követő és a keresztények között. Példamutató pápai életének koronája csak ez a tett lehet, örök példát szolgáltatva az emberiségnek.

A fentieken túlmenően semmilyen nyilatkozatot nem teszek, semmilyen kérdésre nem válaszolok!

Dr. Papp Lajos, szívsebész”

Fentiekkel bizonyítottam, hogy az arab világgal szemben semmiféle negatív gondolatok, kijelentések a múltban és jelenben nem történtek.

• 4. DE: a Teremtő engem a Kárpát-medencébe küldött, magyar az anyanyelvem, Magyarország a hazám. Az elmúlt ezer évben bizonyítottuk, hogy befogadó nemzet vagyunk. Befogadtuk több mint hétszáz éve a cigányokat, majd a kunokat, a jászokat, a zsidókat, a németeket, a lengyeleket. A jó szándékú kopogtatókat mindig befogadtuk. DE hetven évemen túl is –  akár életem árán is – védem hazámat az iszlám erőszakos inváziójával szemben!

Nem fogadom el álhumánus hivatkozással a migrációt! Magyarország a magyaroké! Kárpát-haza az én hazám!

Dr. Papp Lajos
szívsebész, az MTA doktora
emeritus professzor

Hunyadi János levele V. Miklós pápának. Egy pár száz éves gondolat arról, miért is harcolunk.

"Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Ha jól emlékszem, csaknem száz éve már, hogy a törökök támadó fegyverei Európa határaira törtek, megsértve Istent és embert. Hamarosan leigázták, s egyik vereséget a másik után mérve rájuk, dölyfös csúfsággal romba, gyászba, szolgaságba döntötték, vallásukban megrontották, pogány szokásokra, erkölcsökre, törvényekre, ocsmány nyelvük használatára kényszerítették Görögországot, Macedóniát, majd Albániát és sok más földet, melyek puszta említése is szánalmat ébreszt. Semmit sem hagytak épen, szent vagy világi dolgot, mondom, semmit, aminek tűzzel-vassal, rabigával, rémuralommal ártani lehetett. Gyalázatba döntöttek mindent, amihez közel értek. Erőszakosságuk vihara elérte lassan összes szomszédjainkat. Újabban már szinte Európa szívéig, végül ennek az országnak, Hazánknak határáig hatolt. Csodálná atyám, aki tudná, hogyan volt képes ez a mi hazánk ennyi s oly súlyos szenvedés eltűrésére inkább, mint elhárítására. Vélem, ha hite meg nem tartja, erői nem tartották volna meg.

Hatvannál több esztendeje, úgyszólván szakadatlan viseljük a harcok dühét, magunk gondján, magunk: egyetlen nemzet fegyvereire utalva. Itt állunk, immár kimerülten a sok harctól, vereségtől, gyásztól és fájdalomtól. Halálnak halálával pusztulunk. Mennyi rémségre emlékezünk! Láttuk gyakran az ellenség táborát a várfalakról: az égő háztetőket; sírással, futással, szükséggel telve mindeneket; azután a feldúlt földeket, gyászoló házakat, testvéreink holttestét martalékul az ellenség kezében, a győzők gúnyolódását, az ellenséges rabigát, nyomorúságos életre hajszolt hadifoglyok menetének gyalázatát. Rövidre fogva, többet szenvedtünk, mint egyszerű hadiállapotban. Nekünk, kik megmaradtunk, s emlékezünk a szabadságra, alig maradt egyebünk, mint fegyverünk s bátorságunk. Gyakran jártunk a végveszély szélén, s nem tudom a sors reánk, vagy foglyainkra rakott-e súlyosabb bilincseket és terheket. De bármilyen nehéz mindez, inkább akartuk elviselni, mint a szolgaságot, mindig súlyosabbnak éreztük a hit kárát, mint az anyagiakét. Hát nem elég ennyi jogos fájdalom? Hiszen nincs olyan kegyetlenség, amit rajtunk el ne követtek volna, és sohasem elég: akár győzünk, akár vesztünk: mindig itt az ellenség; gyűlölete, mellyel ellenünk harcol, még nagyobb, mint hatalma.

Most is készül az ellenség. Szárazon és tengeren, nagy zsoldon tartott roppant seregével, inkább kiirtásunkra, mint legyőzésünkre tör. Szomszédjainkat támadja, háborúra ingerel. Elhatároztuk, hogy inkább mi támadunk a várt ellenségre, semhogy késlekedvén megtámadtassunk; elindítjuk inkább, nehogy szenvedőn kelljen tűrnünk a háborút. Elég volt; látni annyi igába hajtott férfit, meggyalázott nőt, fejekkel telerakott szekeret, bilincsbe vert rabok gyalázatos elárverezését, vallásunknak ezt az évente ismétlődő megcsúfolását. Elég, mondom, a kegyes hiszékenységből, ég ostoraként tűrni a szerencsétlen országok, keresztény nevünknek sírhelyeinek szenvedését, hol az emberek akik annyi nagy hajótörés után még megmaradtak, már csak nyögnek, nem élnek…

Számban, kincsekben hatalmasak kikkel fegyvereinket összemérjük. Attól tartok, a törökkel kezdett háborút egész Ázsiával kell lefolytatnunk. A kitartásban van egyetlen bizodalmunk, hogy elhárítsuk a szolgasorsot a keresztényekről. Most vagy nem kellett volna ajánlani s elkezdeni a háborút; vagy ha már elkezdtük viseljük, és végezzük az ügy nagyságához méltóan. El is végezzük, ha megszorítjuk az ellenséget és nem tágítunk előbb, mígnem kiűzvén Európából, reménységünk beteljesül. Nem csekély az ok, mely kitartásra ösztönöz ebben a háborúban. Ellenségeink, kik annyiszor támadtak ránk, sohasem fogják abbahagyni a támadásunkat, ha le nem verjük őket. Velük nincs, és nem is lehet tartós béke. Tehát szilárdan helyt kell állni, gonddal végezvén kötelességünket. Mi helyt is állunk, ha boldogságod segítséget ad hozzá. Ha egyszerre cselekszünk, rövid lesz a dolog, csak ne lohasszák le reménységünket megszakításokkal, halogatásokkal. Itt van ez a sereg, méltó a zsoldra; olyan harcosokból, kik nem időnként, hanem állandóan fegyverben élnek, s égnek a vágytól, hogy megbosszulják szenvedéseiket örök ellenségükön, a keresztény név engesztelhetetlen ellenségén. Ne halassza tehát a segítséget, Európa megszabadítása székének díszére, dicsőségére válnék.

Kelt hadi előrenyomulásom közben, Rácország, másképpen Szerbia földjén a Duna gázlójánál, melyet köznyelven Kövesnek mondanak Szent Mihály havának 17. napján, az Úr 1448. esztendejében.”