Az első világháború centenáriumát éljük. Maga a Nagy Háború – ahogyan az angolszászok nevezik – némiképpen szerényen bújik meg a mai napig kézzelfoghatóbb hatásokkal bíró második világégés mögött. Pedig keserű iróniával jegyezhetjük meg: „szerénységre” semmi ok sem lenne, hiszen Európa ekkor ismerkedett meg a totális, gépesített háborúval, annak minden borzalmával együtt. De nem csak a totális háborút „köszönhetjük” az első világháború kirobbantóinak, hanem szándékolatlan következményként a totális rendszereket. Ma már tudjuk, hogy a felelősség majdnem mindenkié: a németek önteltsége mellett a francia revansvágy, az angol külügy egy részének aktív munkája, illetve az oroszok fedetten működő diplomáciája, amely irányítása alá vonta az állami szintű szerb sovinizmust, egyszóval, ezek a hatalmi szándékok együtt vezettek a kontinensre zúduló csapássorozathoz. Mindehhez az európai értelmiség unalma is hozzájárult: sokan, túl sokan várták és remélték a bekövetkező katasztrófát. Milyen sorsszerű, hogy a világháború előestéjén, 1913 első hónapjaiban egyszerre volt Bécsben Sztálin és Hitler is; a város ekkoriban Lueger antiszemita polgármestersége, és a zsidó Freud az embert ösztönlényként azonosító tanításai határozták meg. Ezzel együtt talán egyedül a szegény öreg Osztrák-Magyar Monarchia volt az az állam, amely a tolerancia szigeteként igazából nyugodtan maradt volna a helyén.

A bekövetkező háborúban ez a birodalom megsemmisült: Oroszország és Törökország is, más formában ugyan, de tovább létezett. Nekünk, magyaroknak az első világháború nem csak a hősies, de hiábavaló véráldozatot jelenti, hanem a vereséget és a rákövetkező összeomlást és a trianoni békét is. Később, 1945 után a kommunista diktatúra igazából nem tudott mit kezdeni az első világháborúval: a saját, nemzeti szempontunkat értelemszerűen nem akaródzott nekik bemutatni, az internacionalista szempont meg igazán volt értelmezhető. Egy-két alkotástól eltekintve tehát sok szó erről a hatalmas küzdelemről szó sem esett. 1990 után pedig volt egyéb rendezni való ügyünk - nem utolsósorban az igazságtétel lett volna ilyen -  és így az első világháború szemhatár alá került.  Ráadásul a magyar történeti emlékezetben érthető módon elsősorban a szárazföldi hadműveletek ragadtak meg, vagy ütötték át a feledés homályát: Galícia, a Kárpátok vagy a Doberdo-Isonzo-Piave pontok azok, amelyek a történelmet kicsit is ismerők számára mondanak valamit. A háborúban is jóval kisebb jelentőségűnek tűnő Adriai-tenger mindössze a Szent István csatahajó elsüllyesztése és Horthy admirális vagány otranto-i vállalkozása kapcsán bukkan fel. Pedig volt és most is lehet keresnivalónk errefelé.

Az Adria több alkalommal is kulcsfontosságú színtérnek bizonyult. A Szerbiának szánt utánpótlások egy részét Montenegrón keresztül kívánták szállítani az antant vezető hatalmai. Ennek a megakadályozására rendelték Georg von Trapp sorhajóhadnagyot, aki a tengeralattjárózás történetében úttörő eljárásnak számító, éjszakai vízfelszín alatti támadással elsüllyesztette a Léon Gambetta francia csatacirkálót.

"A tengeralattjáró hangtalanul az ellenség felé veszi az irányt, míg szabad szemmel is felismerhető nem lesz, aztán víz alatt folytatja útját. A cirkáló irányt vált. Ha most elmegy, megint minden hiába volt. Ezúttal azonban a tengeralattjáró felé veszi az irányt.– Mindkét torpedót felkészíteni! A lövedék utolsó biztosítékait is kioldják és hallatszik a válasz: – Készen! Jobb torpedó – tűz! Gyors forduló, majd az első kémény irányába: Bal torpedó – tűz! A parancsnok figyeli a lövedékeket követő buborékcsíkot. Negyven csomó sebességgel, nyíl egyenesen száguldanak a cél felé. Ötszáz méter távolságról egy nagy hajó már nem tud kitérni. Minden nagyon gyorsan történik. A sziluett a periszkópban egyre kisebb, aztán már csak egy vékony csík látható a hajóból, majd az is eltűnik. Kilenc perccel a lövés után.”.  A Léon Gambetta volt az első, jelentősebb elsüllyesztett ellenséges hajó, és ezt követően a franciák cirkálóikat is kivonták az Adriáról, az Otrantói-szorosból és a továbbiakban csak a Földközi-tengeren operáltak.

Georg von Trapp kapitány és legénysége – köztük magyarok is! – azonban tovább tevékenykedtek az Adrián és a Földközi-tengeren, és arattak szép sikereket. Persze, ezek a vállalkozások nem csak szép nyugodtan becserkészett szállítóhajókról és beléjük eresztett torpedókról szóltak! „A parancsnok lerázza magáról a borús gondolatokat, visszatér a valóságba és a periszkóphoz lép. Hatezer méter távolságra van a gőzösöktől. A felszínre jön és utánuk ered. Meg akarja előzni őket, és mégiscsak el akarja kapni azt a kövér gőzöst. A lemaradt halászhajók közbeavatkoznak, és tüzet nyitnak. Nem tart azonban sokáig, mert a nagy nehezen megszerzett 8,8 centiméteres ágyú távolabbra lő, így nekik maguknak kell védelmet keresniük a felfegyverzett gőzösök mellett. Délutánra elromlanak a látási viszonyok. A horizontra leereszkedik a köd, a párás időben a hajókaraván elfordul, és a tengeralattjáró szem elől téveszti.”.

A konvojcsatákon túl Georg von Trapp volt az elsők egyike, aki egy ellenséges tengeralattjárót is elsüllyesztett. Megkapta az elérhető legmagasabb osztrák-magyar katonai kitüntetést, a Mária-Terézia rend lovagkeresztjét. Mégis, a legbüszkébb mindig arra volt, hogy legénységét veszteség nélkül tudta hazahozni. Visszaemlékezései 1935-től az Anschlussig kötelező olvasmánynak számítottak az osztrák középiskolások számára. A könyv az amerikai kiadás után a tavalyi év végén magyarul jelent meg (Az utolsó tisztelgésig. Egy osztrák tengeralattjáró-parancsnok történetei  (fordította: Palágyi Zsolt, Garamond Hungária, Bp. 2017).

Ahogyan Trapp fogalmazott: „A tengeralattjárók vasakarttal kitartottak, esküjük szerint teljesítették kötelességüket, egészen a zászló bevonásáig, az utolsó üdvlövésig, az utolsó tisztelgésig”.

Nem rajtuk múlt.