Rockzene szempontjából 2015 a nagy visszatérések, megújulások, stílus- és hangulatváltások éve. A zeneipar a rockként tartja számon a punk-rock, a metál, a country, sőt, az indie és folk zenéket is. A rockzene mára egy nagy gyűjtőnévvé vált, ami alá kisebb stílusok tömörülnek.

Ebben az évben a rockzene legjellegzetesebb stílusai és legnagyobb nevei újultak meg, és rengeteg újdonság került a zenei piacra. Összegyűjtöttük a legklasszikusabb darabokat, amik ezentúl kihagyhatatlan elemei lesznek minden lejátszási listának.

A Slipknot még 2014 végén adta ki 5.: The Gray Chapter c. lemezét, ami olyan elsöprő erejűre sikerült, hogy hatását még 2016-ra se fogja feldolgozni a zeneipar. Ez az album egy igazi kasszasiker. Eladások és letöltések terén is rommá ver minden más hasonló metál előadót, de még a populárisabb és emészthetőbb AC/DC 2014-es Rock or Bust c. lemezét is erősen lekörözte. Ennek tudatában nem is meglepő az a tény, hogy a Slipknot már lassan egy éve tartó Prepare for Hell nevű turnéján is hasonló számban kelnek el a jegyek.

A Slipknot a modern rocktörténelem valószínűleg legnagyobb bandájává nőtte ki magát.

Pénzügyeit tekintve biztosan. A hatalmas bevételekből adódóan az iowai Des Moines-ből jött „kecskeáldozó” maszkos brigád mára magánrepülőgéppel utazik minden egyes koncertjére, az összes zenei fesztivál a fő headlinerei közt akarja tudni őket, és az összes metálbanda a Slipknot elő zenekara akar lenni.

Új albumuk címében emléket állítanak 2010-ben tragikusan elhunyt basszerosuknak, Paul Graynek, és maga az album hangulata is bizonyosságot tesz arról, hogy 5 év, és ez az album kellett társuk halálának a feldolgozásához. Az album számai az eddigieknél még mélyebbek, keserűbbek, minden egyes akkordon érződik a harag, a fájdalom. A szövegek mérgesek, a vokál meg szokás szerint zseniális.

Annak ellenére, hogy az albumban ennyi agresszió és negatív érzés van, mégis feldobja hallgatóját. A riffek, a témák és az ének annyira dinamikus, hogy összességében az élmény pozitív, mert annyi erő árad a számokból, hogy lehetetlen egy kis headbang nélkül végighallgatni őket.

Ez az album 8/8.

A banda február elején járt Budapesten a Prepare for Hell turné keretén belül. Reméljük, még a következő album előtt viszontláthatjuk őket valamelyik magyar színpadon.

A Bullet for my Valentine valószínűleg korunk legpopulárisabb metálzenekara, hiszen riffjeik és szövegeik felneveltek egy generációnyi irányvesztett emót és punkot, és igazi magabiztos rockerekké tették őket.

Első két albumuk, a Poison és a Scream Aim Fire hatalmas hatással voltak az összes zenekedvelőre, még azokra is, akik nem szeretik a keményebb rockzenét. Lehetett valaki diszkós, alter, de tuti, hogy elveszett, haragos, vagy épp szomorú pillanataiban mindenki végighallgatta már a Tears don’t fall, vagy a Waking the Demon című dalaikat. Érzelmi zenehallgatás szempontjából, ez a banda megkerülhetetlen.

Mélyrepülésük 2010-ben kezdődött, harmadik lemezük kiadásával. A Fever egy közhelyes és unalmasan érzelmeskedő album lett, gyorsan fakuló slágerekkel. Látszott a srácokon, hogy megtorpantak, elfogyott a kezdeti lendület, elfogyott a „Bulletes” vad érzelem.

2013-ban megjelent, Temper Temper című negyedik lemezüket mindenki reménykedve várta. A rajongók azt várták, hogy visszakapják régi kedvencüket, ám ez az album is nagyon laposra és semmitmondóra – és ami a legrosszabb – rettentően pózerre sikeredett. Mintha a srácok kiégtek volna.

Ám hamar eljött 2015 nyara. Fél évtizedes csámcsogás után a Bullet For My Valentine újra berobbantotta az ágyúkat, és konkrétan rommá bombázta a hallgatóságát. Ötödik albumuk, a VENOM az eddigi legegyedibb, és meg merem kockáztatni legjobb alkotásuk. Visszatértek, és még keményebbé váltak a thrashes riffek, pörögnek a szólók, az ének kiváló, és a válaszolgatós énekpanelek remek hangulatot kölcsönöznek a számoknak.

A szövegek szokás szerint kicsit közhelyesek, néhol nyálasak, és nem valami tartalmasak, ám ez nem ront az összképen. Hitelesebbé teszi, keménnyé, tömörré. A srácok nem csak megtalálták régi önmagukat, meg is újultak. És ami a legeslegjobb, hogy végre megtalálták, hogyan is kell valódi breakdownokkal színesíteni pörgős thrash riffjeiket. Eddigi albumaikon a törések nem voltak valami hangulatosak, túlságosan átvezető jellegűre sikerültek, és elvesztek a versek és a szólók között. A Venom-on viszont végre hallhatunk igazán jó, dünnyögős, földbe döngölős breakeket.

Ezt az albumot hallani kell. Oda- vissza, shuffle módban megunhatatlan. Megmérgezi a fület és nem lehet leszokni róla. 8/8.

Till Lindemann-t, a rockzene mészárosát, a piromániás hentest, a német metál Führerjét már régóta ismerjük és szeretjük mint a Rammstein énekesét. A banda sohasem titkolta beteges gondolkodását, durva és perverz képzelgéseit, és morbid cinizmusukat.

Dübörgős riffjeik mindenkiből kihoznak valamit, zenéjük inspiráló, sőt tanító jellegű, hiszen sok Rammstein-fan a zenekar miatt tanult meg németül. A Rammsteint egyedülálló módon egy olyan zenekar, ami annak ellenére hódított meg milliókat, hogy nem angolul szólnak a számai.

Bár 2013 óta nem turnéztak, Lindemann-nak és társainak 2015-ben is bérelt helye van a világ 10 legnagyobb modern rock zenekara között. Ám úgy látszik, a frontember ezzel még nem elégszik meg. Lindemann továbbment, és 2015 nyarán kiadta első szólólemezét.

Ez az album sok szempontból is formabontó. Először is, az album összes dala angolul szólal meg, tipikus, már-már érezhetően erőltetett német akcentussal. A stílus alapvetően maradt a Rammstein vonalon: mély gitárok, kőkemény ritmusszekció, darabollós riffek, és a megszokott monós szintetizátor dallamok.

Az igazán nagy durranás igazából a szövegekben van elbújtatva, mint az ördög a részletekben. Ha az album szövegeit kinyomtatnánk és megmutatnák egy pszichiáternek, a diagnózis valószínűleg rémisztő lenne. Ám nem kell megijedni. Tudjuk Lindemann-ról, hogy vicces fazon és imádja kiélni magát a szövegeiben. Azt viszont nem tudjuk, hogy ezek valóban az ő beteges vallomásai, vagy csak tükröt tart romlott világunk elé - ki tudja…

A lényeg, hogy Skills in pills című szólólemezének szövegeit olyanok mintha egy perverz, nekrofil, pedofil skizofrén pszichopata írta volna. És ez még csak a szexuális szövegpanelekre vonatkozik. A szövegek címeiben és tartalmában is rengeteg utalás van az amerikai pop kultúrára, és ezekkel nem csak odaszúr, hanem jól oldalba is rúgja az amerikai zeneipart. Ám a sok cinizmus, perverzió és szexizmus mélyére nézve felismerhetünk egy nagyon beteg világot. Azt a világot, amelyben mi is élünk.

Ha meghallgatjuk Lindemann dalait rájövünk, hogy ez mind rólunk szól, és leginkább nekünk szól. Ez az album 2015 egyik legbetegebb, legszórakoztatóbb és egyben legtanulságosabb albuma. A Rammstein fanoknak kötelező, mindenki másnak pedig igen erősen ajánlott. 7/8

Furcsának tűnhet ennyi kőkemény rock után a 8 legjobb dolog közé sorolni Bob Dylan legújabb, Shadows in the night címre hallgató lemezét, ám „sajnos” megkerülhetetlen. Dylan öt évtizede gyakorol hatalmas hatást a rock, a blues, a country és a folk világára.

Az öreg Bob akkora ikon és akkora arc, hogy minden zenei palettán tett ecsetvonása kihagyhatatlan. Bob Dylan 36. lemeze, a Shadows in the night egy gyönyörű virágcsokor, egy emlékkoszorú, amit az egykori swing óriás Frank Sinatra emlékének tiszteleg. Az albumon kizárólag Dylan által feldolgozott Sinatra számok hallhatóak, a Dylantől megszokott szomorkás, egy szál gitáros stílusban. Bob mester 2000-es évek óta kiadott lemezei az útkeresésről szóltak. Előző öt albuma Dylan vívódását volt hivatott kifejezni. Egy olyan ember vívódását, aki fél évszázadon át adott a világnak örökzöldeket, de mégis úgy érzi, hogy elveszett ebben a száguldó 21. században. Szövegeiben filozófiával és vallási témákkal próbálta megérteni a 2000-es évek világát.

2015-ben Dylan felhagyott ezzel az útkereséssel, és ahelyett, hogy előre nézett volna, inkább visszanézett a múltba, ezzel megelőzve önmagát is. És nagyon jól tette. Ugyan is Bob Dylan úgy jó, ahogy van. Kissé depressziósan, kissé melankolikusan. Az ötlet, hogy a tőle megszokott stílust Sinatra világának hangulatával ötvözi pedig egyenesen zseniális.

Bár a ’90 után született generációk már kevésbé ismerik Dylan munkásságát, Sinatra dalai pedig már lassan teljesen feledésbe merülnek, mégis érdemes egy kis zenei felfrissülés, egy kis időutazás a múltban. Aki kíváncsi rá, az egészen biztosan nem bánja meg, hiszen ezalatt az utazás alatt két legenda fogja majd az utazó kezét. 8/8

Van egy izlandi zenekar, amely nem csak a toplistás helyezéseket döntögeti dalaival, de ledönti a folk és az alternatív indie között húzódó határokat is. Csodás világokat idéznek fel, mítoszokat szörnyekről, hősökről, gyönyörű múzsákról, az északi viking mitológia képi elemeit felhasználva, az északi népzenéből merítve.

Ez a zenekar az Of Monsters and Men. Egy fiatal, rendkívül jó adottságokkal és rengeteg tehetséggel megáldott brigád, akik a folk és az indie rockzene összes lehetőségét kihasználják, és olyan koktélt kevernek a két stílusból, ami jelenleg utánozhatatlan a világon. 2012-es debütáló albumuk a My Head is an Animal eszméletlenül gyorsan robbantotta be a zenekart a köztudatba, és olyan váratlan sikert hozott nekik, hogy hirtelen hatalmas elvárásokkal találták szembe magukat, mikor a kiadójuk leadta a rendelés egy második kópiára. De az izlandi srácok maximálisan eleget tettek minden elvárásnak, és 2015 júniusában kijött Beneath the Skin c. albumuk hasonlóan elsöprő sikert aratott.

Azt hihettük volna, hogy az északi mitológiát kiaknázták, képtelenek lesznek már meríteni belőle. Ez részben igaz is, hiszen első lemezük szövegeiben szereplő varázslatos szörnyeik már nem kaptak szerepet a második albumon, ellenben az északi népi költészettel, ami nem csak a szövegekre van hatalmas hatással.

A feeling ott van megint, a zene nagyszerű, a dinamika üdítő. Ez az album egy gyönyörű színfolt a szürke hétköznapokban. Lelki segélynek, hangulatzenének, szellemi felfrissülésnek, tanuláshoz, munkához, futáshoz mindenképpen kötelező, de a bulizós lejátszási listára is tökéletes választás.7/8

A hódmezővásárhelyi Twentees zenekar a 2015-ös magyar pop-rock paletta legnagyobb felfedezése. A kisebb vidéki fellépésektől, a nagyobb fesztiválokon át egészen a remek tehetségkutatós szereplésekig, a Twentees 2012 óta fokozatosan jön feljebb és feljebb és az a bizonyos gyémánt is egyre jobban csiszolódik.

A srácok mögött két megnyert tehetségkutató, és egy márciusban megjelent 10 számos nagylemez áll. A Sing Dance Cry-on szereplő számok vegyítik a Franz Ferdinand, az Arctic Monkeys és a Foo Fighters stílusvilágát, mégis nagyon egyediek.

Az albumon 9 szám angolul és egy szám magyarul szólal meg. A hangszerelés rendkívül egyedi. Sok teret kap a szinti és olykor fúvósok is hallhatóak a számokban. A szövegek kedvesek és viccesek, mégis érettek.

Ami a legbecsülendőbb a Twentees-ben, az az, hogy a csapat a földön jár, és nem akar nagy dolgokat elmondani, nem akar falakat döntögetni, nem akar átlépni nem létező határokat. Egy dologra koncentrál: a feelingre, ami maximálisan átjön. Mind a lejátszón hallgatva, mind koncerten, ezt a lemezt és ezt a zenekar nagyon jó érzés hallgatni. Hajrá magyarok, hajrá Twentees! Kérünk még! Eddig 8/8!!!

A The Prodigy nem egy rock banda. ELVILEG. Ezzel szemben viszont egy úgynevezett „gyűjtőbanda”. Rengeteg stílust ötvöz, és annak ellenére, hogy az elektro és a dance talaján mozog a stílusa, sokszínűsége rengeteg más zenei kultúrkört is a Prodigy szerelmesévé tett.

1992-1997-ig a zenekar a szigorú brit dance elektro műfaj nagyjai között volt jelen. Együtt nőtték ki magukat headlinerekké a Chemical Brothers-szel, és a Faithless-szel. 2004 óta a Prodigy egy olyan jelenséggé vált, ami leginkább egy olyan édességhez hasonlítható, amit mindenki szeret vagy amit mindenki meg akar kóstolni. Az underground dance füstös világától a nagy elektronikus fesztiválokon át vezetett az útjuk a világfesztiválokig, és a leghíresebb és legnagyobb rock fesztiválokig. A Nova Rock, a Wacken, a Download, a Rock in Rio, és a Sziget is évek óta kapkodnak a Prodigy-ért, mert nem csak a táncos lábú csatosok, a buli bárók, de a legtöbb rocker is fülig szerelmes a zenéjükbe.

Tény: a Prodigy élőben utánozhatatlan élményt nyújt, és a legnagyobb rock zenekarokat megszégyenítő produkciói felejthetetlenek.

Tény: egy baszatós Prodigy koncertet egy vérbeli kemény tökű rockernek is nehéz túlélni, de hát ez benne az izgalmas! A két énekes olyan bulit csinál, és olyan erővel mozgatja a közönséget, hogy mindenki se perc alatt egy circle pit közepén vagy éppen egy wall of death egyik oldalán találhatja magát.

Így válik a Prodigy egy igazán kőkemény rock zenekarrá. És ezt a zenekar most már nem is akarja titkolni, sőt olyan természetesen veszi, hogy a 2015 márciusában megjelent albumuk egyik száma is a Wall of Death címet kapta.

A „The day is my Enemy” albumuk elektronikus hangzása ellenére nyugodtan elmehetne egy igazi tökös modern rock albumnak, ugyan is segget rúg, mégpedig iparilag. A szövegek maradtak az elektro igényeinek megfelelően rövidek, tömörek és ismétlősek. Az alapok elektronikusak, de rengeteg a gitár és a torzított dob, és egyre több a dubstep és drum and bass betét is. 

Ez az album egy óriási buli, amit mindenki imádni fog, legyen rocker vagy sem. Megvan benne a megszokott Prodigy eszencia, megvan benne a folyamatos lüktetés. Táncolni, pogózni, fejet rázni, ugrálni, disznót vágni ilyen zenére kell. Reméljük a hazai színpadokon is minél hamarabb hallhatjuk őket. 7/8

2015-nek még nincs vége, hiszen az augusztus, a szeptember és az október is rendkívüli újdonságokkal kecsegtet. Egy kis válogatás abból mi várható még idén:

Augusztus 21. – Bon Jovi: Burning Bridges

Augusztus 28. – Motörhead: Bad Magic

Szeptember 4. – Iron Maiden: The Book of Souls

Szeptember 11. – Slayer: Repentless

Szeptember 12. – Bring Me The Horizon: That’s the Spirit

Szeptember 18. – David Gilmour: Rattle that Rock

Szeptember 18. – Keith Richards: Crosseyed Hearts

Szeptember 25. – Parkway Drive: Ire

Október 2. – Eagles of Death Metal- Zipper Down

Október 3. – Trivium: Silence in the snow