Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

70 éve tiporták másodszor is sárba Magyarországot

Nagy Gábor

2017.02.10. 22:18

1947. február 10-én, a párizsi külügyminisztérium Óra palotájában hat óra környékén aláírták a második világháborút lezáró párizsi békeszerzõdést. A szignál azonban csak szimbolikus volt, hiszen hatályossága e "gesztus" nélkül is érvénybe lépett volna.

1946. február 4-én Tildy Zoltánt Nagy Ferenc váltotta a miniszterelnöki bársonyszékben. A magyar külügy döntést hozott, hogy megpróbálja a szövetséges hatalmakat rávenni, hogy azok a béketárgyalásoknál segítsék, támogassák a magyar békecélokat. Magyarország elsősorban a Romániával szembeni határkorrekciót, Erdély kérdését látta elérhető célnak.

Ennek első lépése az ún. „moszkvai-vizitáció” volt.

A magyar küldöttség április 9-én utazott el Moszkvába, 6 nappal később pedig vissza is tért. Nagy Ferenc naplójából sok minden kiderült, az egykori miniszterelnök például kitért arra, milyen nehéz időjárási körülmények között kellett utazniuk, de leírta azt is, hogy amikor leszállt a gépük a szovjet fővárosban, a delegációt fogadó zenekar kottájának egyik felén a magyar himnusz, a másik felén a Szálasi-induló volt.

Már a kezdetekkor egyértelművé vált, nem sok jóra számíthat Magyarország.

A szovjet fél, ahogy tudta, megpróbálta bojkottálni a küldöttség munkáját. A delegáció egyik felét például a Moszkva Palotába helyezték el, a miniszterelnököt pedig külön, egy bojár palotába szállásolták el. A kezdeti látszattalálkozások után, a vizitáció negyedik napján fogadta Sztálin a magyar küldöttséget. A „Nagyvezér", akinek mellkasán ott csüngött a „Szovjetunió hőse” csillag jó kedvűnek tűnt.

A tárgyalás egy hosszú asztalnál történt, melynek a végén maga Sztálin ült. A konzultáción sorra merültek fel a magyar kérések - jóvátétel csökkentése, hadifoglyok hazaengedése -, melyeket a szovjet fél a legtöbbször pozitívan fogadott. De a gazdasági, katonai kérdéseken kívül több kínos téma is előkerült, például a Csehszlovákiával való viszony. A szovjetek végig azt hangoztatták, hogy a két ország közötti lakosságcsere egy nagyszerű lehetőség - hiszen így könnyen rendeződik a diplomáciai válság Magyarország és Csehszlovákia között, ugyanakkor a magyar fél ezt nem tartotta megfelelő megoldásnak - leginkább a kisebbségi jogbiztosítások hiányának fényében. Felvidék után előkerült Erdély helyzete is (melyhez nagy reményeket fűzött a magyar diplomácia). Sztálin ezzel kapcsolatban elmondta, a határkorrekció etnikai szempontból jogos követelés Budapest részéről.

A következő napokban még több, nagy volumenű diplomatával találkozott a magyar küldöttség. Így került sor a Vorosilov marsallal való konzultációra, melyen Nagy Ferencék találkozhattak az Egyesült Államok moszkvai nagykövetével is.

A hazautazás előtt két nappal Sztálin vacsorára hívta a magyar küldöttséget. Az eseményen kötelező volt a frakk viselete, a magyarok erre azonban nem voltak felkészülve. Nagy Ferenc memoárjában külön kifejtette, ez számára mekkora gondot jelentett, hiszen még soha nem volt ilyen elegáns öltözetben. A problémát végül azzal oldották meg, hogy a szovjet fél közölte: eltekintenek ettől a külsőségtől. Sztálin a vacsora minden fogása után (amely 18 fogásos volt) elszívott egy cigarettát, majd az étkezés végeztével elmondta köszöntőjét. Ebben kitért a Szovjetunió és Magyarország jó viszonyára, véleménye szerint a Horthy-rendszer 1944-ben saját gyengeségét mutatta meg, végezetül pedig elmondta, hogy Moszkva nem kíván beleszólni az ország belügyeibe, mert az szembe menne a szovjet eszmével, a kis népek elnyomásával. A vacsora végeztével Sztálin megérdeklődte Nagy Ferenctől, hogy Horthy Miklósról tud-e valamit; mire azt a választ kapta, hogy az ország vezetése csak annyi információt tud az ex-kormányzóról, amennyi beszivárog az országba.

Ezután Sztálin így szólt: „Szeretnék önnek megmutatni egy paraszttárgyú filmet, ha lenne kedve hozzá”. A magyar miniszterelnök erre: „Nagyon szívesen”. Miután mindannyian betértek a Kreml saját mozi termébe, ahol pezsgő, gyümölcs és csokoládé várta a delegációt. A vetítés alatt a hátsósorokból Szakasits Árpád felkiáltott: „ilyen eredményre csak olyan nép képes, amelynek olyan vezetője van mint Sztálin”. A megszólított így reflektált a kitörésre: „Kérem, én nem vagyok francia. […] A franciák valamikor szerették a bókot, én azonban nem szeretem”.

A magyar delegáció nyugodt és tiszta lelkiismerettel térhetett haza Magyarországra. Bíztak a szovjet félben, reménykedtek abban, hogy a magyar békecélok ismertetésénél Sztálin és Molotov támogatni fogja az országot.

A Moszkvából való hazatérés után közvetlenül egy nappal, április 16-án Londonban döntés született: az 1938. január 1-i határállapot lesz a végleges Magyarországon.

A döntésről a szovjet fél már a delegáció látogatása alatt tudott, sőt a tervezet beterjesztését épp a szovjet fél kezdeményezte. Molotov előbb értesítette Bukarestet, mint ahogy azt a magyar fél megtudta. A második hidegzuhany pedig az volt hazánknak, hogy Klemen Gottwald prágai kommunista moszkvai látogatása során megkapta a szovjetek engedélyét arra, hogy elinduljon a kitelepítés.

A moszkvai vizitáció ígéretei színjátéknak tűntek ezután.

A hírek nem törték le sem a magyar politikai döntéshozók korai optimizmusát, sem a magyar közvéleményt. A hazai kommunisták (Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Gerő Ernő), a kormányzó kisgazdák, illetve Sulyok Dezső, Parragi György és Saláta Kálmán között újabb viták alakultak ki az ügyben, hogy az országnak milyen területi korrekciós lehetőségei lesznek majd a békekonferencián. Ugyanis ez volt számukra az utolsó esély. Sajnos nem sokáig.

Május 7-én Párizsban véglegesítették Magyarország határait, azaz a londoni döntést (az 1938-as állapot).

Ez hatalmas sokként csordult át az ország egészén. A kormányzat csak ekkor tudta meg Schoenfeld budapesti amerikai nagykövettől, hogy „cinkelt lapokkal játszott Moszkvában”.

A magyar diplomácia ezután nyugat felé, az angolszász hatalmak felé fordult, hogy támogatást szerezzen céljai elérésében még a békekonferencia előtt. Június 8-án küldöttség indult, amely Párizs érintésével Washingtonba repült. Támogatást itt nem tudtak elérni, így tovább repültek Londonba, ahol szintén falba ütköztek. Ezután következett Párizs, de eredményt nem tudott felmutatni hazánk.


A békekonferencia 1946. június 28-án nyitotta meg kapuit, a helyszín pedig a párizsi Luxembourg-palota Clemanceau-terme volt.

A béketárgyalásokon csak bizonyos államok vehettek részt, hozhatták meg a döntéseket. A vesztes államok különböző üléseken mondhatták el véleményüket, hozzáfűznivalójukat, nyújthattak be módosító indítványokat. A különböző bizottságok döntései nem voltak jogérvényűek, azok ratifikálását a Külügyminiszterek Tanácsa végezte.

A magyar békedelegációt Gyöngyösi János vezette, helyettese Bogár Elek lett volna, de helyette Gerő Ernő érkezett Párizsba. Magyarországot képviselte továbbá Károly Mihály (rendkívüli miniszter), Sebestyén Pál (külügyi helyettes államtitkár), Auer Pál (párizsi magyar nagykövet), Faragó László (pénzintézeti vezető), Szekfű Gyula (tanácsadó, moszkvai nagykövet), Bede István (tanácsadó), Szegedy-Maszák Aladár (tanácsadó) és Kertész István (főtitkár). A delegációt további szakemberek segítették.

A magyar delegációt nemcsak „előírt passzivitás", hanem a körülmények is nehezítették. Bár a küldöttség az előírtnál hamarabb megkapta a béketervezeteket, azok Magyarországon hatalmas vitát váltottak ki. A képviselők jelentős része azon az állásponton volt, hogy semmiképp ne írjuk alá a békeszerződést, bár érdekes módon voltak meglepő hangok is:

Mindszenty bíboros prédikációi, Kodály Zoltán és Tamási Áron nyilatkozatai mind-mind magukban hordozták a pozitív változtatásokat.

Gyöngyösi augusztus 8-án utazott el Párizsba, ahol a tervezett beszédét előbb kellett elmondania, mert a román Tatarescu már felszólalt a bizottság előtt, a reflektálás pedig Erdély miatt nem késlekedhetett. De problémát jelentett az is, hogy a külügyminiszter francia kiejtése hagyott némi kívánni valót maga után - ezért a szálláshelyen éjszakába nyúló korrepetáláson vett részt.

Gyöngyösi beszédében 2200 km2-es határ menti sávot kért Romániától, kitért az autonómia kérdésre, megemlítette a Csehszlovákiával való lakosságcsere egyezményt, illetve az ott lévő atrocitásokat. A magyarországi fiskális viszonyokat is ismertette: a magyar számítás szerint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szovjet hadsereg ellátása a GDP százalékát tette ki, így a békeszerződésben szereplő jóvátétel igen nagy terhet jelentett az országnak. A tárgyalások alatt pedig Auer Pál és Szegedy-Maszák Aladár a nyugati hatalmakat tájékoztatták, ha megbukik Nagy Ferenc kormánya, akkor a kommunisták veszik át a hatalmat Magyarországon.

Augusztusban a delegáció találkozott Jugoszlávia és Csehszlovákia diplomatáival. Mindkét ország lakosságcserét ajánlott fel hazánknak, előbbit ratifikálták is, utóbbit viszont - Masaryk támogatása ellenére - Clementis szlovák politikus elgáncsolta, és nem jöhetett létre a kompromisszumos javaslat. Később, a különböző szinteken nem sikerült elérni, a magyar javaslatok (leginkább a revízió kérdésében) sorban elbuktak, melynek jelentős részben az volt az oka, hogy a bizottságokban leginkább szovjet, illetve szovjet-barát és „győztes" (csehszlovák, román, jugoszláv) országok képviseltették magukat, angolszász diplomatákkal elvétve találkoztunk.

A területi viták tárgyát képezte az ún. pozsonyi-hídfő átadása, illetve a magyar 22000 km2-es területi követelés Romániától.

A magyar-román közös bizottsági üléseken a magyar fél hiába engedett, a végén már csak 4000 km2-es határ menti kiigazítást kért, a románok nem engedtek - mivel ez beavatkozás lenne a román belpolitikába. A csehszlovák fél pedig 5 falu átadását követelte, azonban az erre létrehozott bizottság csak (!) 3 falut engedett át Prágának.

Út az új Trianonhoz

1946 őszén minden eddiginél erősebb presszió érte a kisgazdákat. Támadta őket a közvélemény és a kommunista párt is. Gyakran hangzott el okként: „Horthy-rendszernek köszönhetjük a békét”, mindezért felelős a „revizionizmus”.

Mindemellett a szomszédos országok - főleg Csehszlovákia látván a békekonferencián elért eredményei, szerződésszegései (lásd: nemzetközi joggal ellentétes Benes-dekrétumok, lakosságcserék) - tovább feszítették a húrt.


A békeszerződés nyolc részből, 42 cikkelyből és 6 mellékletből áll. Az I. rész a határok biztosításáról és a három falu (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átadásáról szól. A II. rész politikai rendelkezéseket, a III-IV. részek katonai rendelkezéseket, az V. rész a kárpótlást és a jóvátételt, a VI. gazdasági, a VII. a dunai hajózást és a VIII. pedig a zárórendelkezéseket tartalmazza.

A magyar kormány január 10-én, 17-én és 24-én vitatta meg a békeszerződést. Az aláírás 1947. február 10-én, a párizsi külügyminisztérium Óra palotájában hat óra környékén történt meg. A szignál azonban csak szimbolikus volt, hiszen hatályossága e „gesztus” nélkül is érvénybe lépett volna.

A magyar politika sokat változott az 1947-es évben. Leálltak a csehszlovákiai deportálások, ismét tárgyalások indultak a két ország között a közvélemény és Jugoszlávia nyomására. Február 25-én elhurcolták Kovács Bélát, letartoztatási hullám indult el az országban. 1947 májusában Nagy Ferenc miniszterelnök urat pedig emigrációba késztették…

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére