Charles Robert Darwin a nagy-britanniai Shrewsburyben született 1809. február 12-én. Már gyermekkorában lelkes természetbúvár volt, leginkább a bogarak érdekelték, azonban hosszú sétái alatt tekintélyes növény- és ásványgyűjteményt állított össze. Édesapja, Robert Waring Darwin azonban azt szerette volna, hogy Charles folytassa a családi hagyományt, és belőle is orvos váljon, ezért őt az Edinburgh-i egyetemre küldte. Darwin mindössze két évig bírta a szakon, mert – bár apjának nem merte bevallani – sokkolták az érzéstelenítés nélkül végrehajtott operációk. Ezért csak „látszólag” folytatta orvosi tanulmányait, valójában természettörténeti szakra iratkozott be.

Miután apja megtudta, hogy Darwin abbahagyta orvosi tanulmányait, úgy döntött, hogy beíratja a Cambridge-i egyetem teológia szakára, amely tökéletes választás volt az ifjú természetbúvárnak, hiszen a korszakban a legtöbb természetkutató lelkész is volt.

Darwin diplomája megszerzése után épp egy geológiai túráról tért vissza szülővárosába, amikor is egy levél várta őt volt egyetemi tanárától, George Peacocktól, amelyben egy lehetőséget ajánlott fel egy világkörüli tudományos úton való részvételre. A hajó kapitánya, Robert FitzRoy ugyanis egy olyan embert keresett az expedícióhoz, aki tanulmányozhatja Dél-Amerika élővilágát és földtanát. A tudós az expedíció legnagyobb részét a szárazföldön töltötte a környék geológiájának tanulmányozásával és természettudományi gyűjtemény összeállításával; megfigyeléseiről pedig részletes följegyzéseket készített.

1835. szeptember 15-én érkezett a Galápagos-szigetekre, amely az expedíció legfontosabb állomása volt Darwin számára, ugyanis itt állapította meg, hogy számos (leginkább) madárfaj Dél-Amerikából ideszármazott fajokból alakulhatott ki, a hazafelé úton pedig papírra vetette mindezeket:

1839-ben megjelent első könyve, az Egy természettudós utazásai, amelyben hajóútjának történetét örökítette meg. Még ugyan ebben az évben megválasztották a Royal Society tagjának, majd elvette egyik unokahúgát, Emma Wedgwoodot. 1882-ben bekövetkezett haláláig Darwin házassága hosszú és boldog volt, azonban több gyermekének korai halála és egy rejtélyes, azonosítatlan betegség többször megkeserítette a híres tudós életét.

1837-ben nyitotta meg első jegyzetfüzetét A fajok átalakulása címmel, amelyben kifejtette az evolúcióra vonatkozó gondolatait. Vizsgálódásait titokban végezte, csendben gyűjtögette a bizonyítékokat elmélete alátámasztására, mert tudta, hogy hogy mi vár a saját korukat meghaladó tudósokra. Gondolatai ugyanis istenkáromlás és lázítás címén büntethető kategóriákba tartoztak.

Darwin az expedíció során összegyűjtött állatpéldányokat azonosításuk és rendszerezésük miatt londoni és cambridge-i szakembereknek átadta. Észrevette, hogy a fajok nagy változatosságot mutatnak – földrajzi elhelyezkedés szerint, az egyetemi tanároktól pedig megtudta, hogy a Galápagos-szigetekről hozott számos pinty és teknős mind más-más fajhoz tartozik; tehát nem egyazon faj változatairól van szó, mint azt korábban feltételezte. Világossá vált, hogy a fajok átalakulhatnak egymásba – helytől és korszaktól függően, így már csak a folyamat mechanizmusát kellett megtalálnia a tudósnak.

1838-ban megismerkedett Thomas Malthus – korának egyik legismertebb népességkutatója és közgazdásza – dolgozatával, melyben a populációk növekedését a rendelkezésre álló táplálékok mennyiségével magyarázza. Darwin számára ekkor vált egyértelművé, hogy a létért való küzdelemben a legalkalmasabb változatok fennmaradnak, míg a gyengébbek elpusztulnak. Ugyan az már korábban is ismert volt a tudományban, hogy a fajok egymással versengenek a fennmaradásért; Darwin azonban azt ismerte fel, hogy egy mindez egy fajon belül, az egyedek között is végbemegy. Tehát, ha az előnyös ismertetőjegyek (fenotípusok) az öröklődés során átadódnak a következő nemzedéknek, akkor később túlsúlyra juthatnak a populáción belül, a változások pedig egy új faj létrejöttét eredményezhetik. Ez lett a fajok keletkezésének mechanizmusa: a természetes szelekció, azaz a kiválogatódás.

Darwin elmélete 1842-re készen állt, de még nem érezte azt, hogy elérkezett az idő a nyilvánosságra hozatalára. Bő egy évtizeddel később levelet kapott Alfred Russel Wallace természettudóstól, amelyben szinte az ő elméletének tökéletes összefoglalását olvasta; ezért látván életművének esetleges vesztét, a tudós barátai megszervezték, hogy Wallace-szal együtt közös előadást tartsanak a londoni Linné Társaság színe előtt.

Darwin ezután kezdte el megírni az 1859-ben megjelent A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a létért való harcban előnyhöz jutott fajták fennmaradása című világhírű kötetét. Félelmei nem igazolódtak, hiszen a tudományos körök szinte azonnal elfogadták elméletét; a legtöbb ellenvélemény pedig csak az egyházi körök felől érkezett, hiszen az evolúció elmélete nem egyeztethető össze a Teremtés Könyvének szó szerinti értelmezésével, a kreacionizmussal: könyvében nem esett szó isteni beavatkozásról, az emberi fajt pedig nem tekintette magasabb rendűnek az állatvilág többi részétől.

Darwin később még három újabb könyvet írt, ami A fajok eredete folytatásai voltak. Az Állatok és növények változásai háziasításuk során című munkájában pángenezisnek elnevezett elképzelését fejtett ki, azaz a tulajdonságok átörökítésének módját próbálta megmagyarázni.

Az ember származása és a nemi kiválasztás című könyvében foglalkozott az emberi evolúcióval, amelynek hatáskörét a testi tulajdonságokon túl kiterjesztette az erkölcsi és szellemi tulajdonságokra.

Az érzelmek kifejeződése az embernél és állatoknál című kötetében pedig arra tett kísérletet, hogy az utolsó feltételezett korlátot is eltörölje az ember és az állatok között – tehát azt a feltevést, miszerint az érzelmek csakis az emberre jellemzők.

Darwin a mai napig meghatározó alakja a világnak. Nem véletlenül tartják A fajok eredét a világ 20 legbefolyásosabb akadémiai kötetének, és nem hiába szerepel a Time magazin top 100 legfontosabb listáján Darwin személye.