60 évvel ezelőtt ezen a napon indult Magyarország szovjet katonai megszállása, mely egyben a forradalom végét és a szabadságharc kezdetét jelentette, és melyet végül november 11-én a szovjet megszálló csapatok fojtottak vérbe. Sokakat utcai sortüzekben végeztek ki, volt akit felakasztottak, sokakat pedig bebörtönöztek. Megemlékezés gyanánt összegyűjtöttük nyolc '56-os hős történetét, melyek felidézik és kellőképp szimbolizálják a szabadságharc dicsőségét. A múltidézésben Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója volt segítségünkre.

A forradalom és szabadságharc előtt szállítómunkásként dolgozott. A legerősebb, legjobban felfegyverzett XIII. kerületi felkelőcsoport parancsnoka volt. Felkelő bajtársaival a Váci út–Rákospatak kereszteződésénél alakítottak ki harci álláspontot. November 4-5 között többször sikeresen harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal, akik komoly emberveszteségeket szenvedtek el ezekben a napokban, szemben a Csizmadi vezette csapattal. Végül a nagy tűzfölény miatt a felkelők kénytelenek voltak szétszóródni. Ezután Csizmadi az Újpest közelében lévő Ládagyárnál Nagy Ferenc főhadnagy egységéhez csatlakozott. 8-án 13 óra körül a csoport tűzharcba került egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelőket, és ezzel Angyalföldön megszűnt a fegyveres ellenállás. Miután az ÁVH emberei elkapták vallomásában ezt mondta: "...mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak. A miniszterelnök felhívására én bármely Magyarországra törő idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna. Azt reméltem, hogy a szovjetek kivonulása után Magyarország független és demokratikus ország lesz, nem úgy, mint eddig, amíg a Varsói Szerződéshez tartozott." 1958. november 12-én kivégezték.

A forradalom előtt orvostan hallgatóként a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. A forradalom és szabadságharc alatt október 23-án részt vett a diáktüntetésen. Október 25-én jelentkezett ápolónőnek a Szövetség utcai kórházba, ahol azonban nem tudtak munkát adni neki, így átküldték a Péterfy utcai kórházba, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja lett. November 1-jétől a kórház kisegítő részlegének vezetője lett. November 11-e után bekapcsolódott az illegális ellenálló mozgalmakba, röpcédulákat készített és részt vett az Élünk című folyóirat szerkesztésében. November 20-án társaival együtt letartóztatták, majd szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélték, és 1957. június 27-én felakasztották.

Békés megyei zsidó kisiparos és kiskereskedő család harmadik gyermeke volt. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével az auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták. Nővérét az egész tábor előtt felakasztották, mert szökni próbált, anyja is a lágerben halt meg. István túlélte a holokausztot és Magyarországra visszatérve kommunista meggyőződésű lett, ettől az ideológiától várva a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be. Október 23-án: A Bem-szobornál érte utol a tüntetést, a vonuló tömeggel a Parlamenthez ment. Este ott volt a Magyar Rádió ostrománál, a sebesültszállításban és a lőszerrakodásban segédkezett. Az ezután következő napokban forradalmi verseket, röpiratokat terjesztett és kötszert, élelmet szállított a harcolóknak és a rászorultaknak a Péterfy utcai kórházból. Eközben került kapcsolatba a Tűzoltó utca környékén harcoló felkelőkkel, akik nem sokkal ezután elfogadták parancsnokuknak. November 8-ig, fegyverletételig vezette a forradalom baloldalán elhelyezkedő felkelőcsoportot. Angyal Istvánt több bajtársával együtt a budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. december 1-jén.

Teljes nevén Szeles Erika Kornélia az elemi elvégzése után a gimnáziumi tanulmányok helyett inkább szakácstanoncnak állt. Édesanyja kommunista nézetei ellenére Erika egy idősebb barátja hatására az antikommunizmus iránt kezdett el érdeklődni, október 24-én csatlakozott a forradalomhoz és a Corvin-köziekhez. A fiatal lány néhány diáktársát is elhívta a felkelő csoportba, ahol közösen tanulták meg a géppisztoly használatát. November 1 után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Erika beleegyezett, hogy letegye a fegyvert és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez. November 8-án a Blaha Lujza tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövéssorozat érte. Egy megtorlásokat túlélt felkelőtársa szerint majdnem egy egész tárat lőttek ki Erikára, konkrétan keresztbe sorozták, úgy, hogy a vöröskeresztes ruha rajta volt.

Újpesten született cigány családban, apja dokkmunkás volt. Kilencen voltak testvérek, anyja betegsége és szülei válása miatt miatt 8 éves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, és mint lelenc gyerek paraszti családokhoz volt kihelyezve. Újpest-szerte nagydumásként, egy igazi jelenségként emlékeznek rá, ugyanis nagyon szerette az ékszereket, gyakorta hordott óriási fényes láncokat a nyakában, ezért aggatták rá a Bizsu becenevet is. Egy igazi vezéregyéniség volt, a Corvin közben harcolt, ahol sokan követték, ám egy súlyos karsérülés miatt fogságba esett. Dilinkót a forradalom leverése után 12 évi börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság 7 évre változtatta az ítéletet. 1966-ban szabadult, évekig nem tudott elhelyezkedni, s ha álláshoz jutott is, amikor ötvenhatos múltjáról értesültek, azonnal elbocsájtották. Végül 1975-ben háztakarítóként és fűtőként sikerült elhelyezkednie az IKV-nál. Innen ment nyugdíjba. Ötvenhatos múltjának elismeréseképpen 1991-ben megkapta a „Hűséges helytállásért” kitüntetést, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. A civil életben 2014-ben bekövetkezett haláláig híres cigány festőként ismerhette a publikum. Festészetét a cigány történelem és a Biblia ihlette meg leginkább.

Dilinkó Gábor ifjúkori szerelme, a Kócos és Kócoska becenevekkel is illetett cigánylány 17 évesen, négy hónapos terhesen fogott fegyvert. Ilonát az elbeszélés szerint megihlette szerelme patrióta kiállása a forradalom mellett, ezért kikövetelte magának, hogy Dilinkó magával vigye a belvárosi megmozdulásokra. Mikor október 25-én a Kossuth téren a tömegbe lőttek a nagy zűrzavarban elvesztették egymást. Miközben Dilinkó Kócost kereste, a lány a Corvin közbe keveredett, ahol a felkelők között elsajátította a fegyverhasználatot és mindössze néhány nap alatt hat főt irányító parancsnok lett. Több sikeres rajtaütés és a Corvin közi harci állások kitartó védelmezése fűződik a nevéhez. Október 28-án a Práter utca végén keveredett csapatával tűzharcba a szovjetekkel. Mikor már majdnem sikerült visszaverniük a támadást Kócost az egyik tetőről nyakon lőtte egy orvlövész. Dilinkó épp ebben az időben érkezett a Corvin közbe, ahol Kócost kereste, ekkor már sajnos hiába. A Szabó Ilona tiszteletére állított emléktábla ma is látható a Corvin közben.

Fejes József Tibor elsőként zsákmányolt AK-47-es gépfegyvert a szovjetektől. A róla ismert fotók alapján feltételezhető, hogy ő volt az első azon felkelők, forradalmárok, szabadságharcosok között, akiket ezen - később ikonikussá vált - fegyverrel fényképeztek le. A nyugati sajtó is ekkor értesült először a fegyver létezéséről. A lakatoshegesztőként dolgozó fiú 22 éves volt a forradalom idején. Részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében, a Corvin-közi fegyveres csoportban, amelyben harcolt jellegzetes kalapjáról - ami miatt Keménykalapos becenevet kapta -, sáljáról és dacos szemeiről volt ismert. Bár a szovjet intervenció után felvette a munkát, elfogása után fegyveres cselekményben való részvétel miatt halálra ítélték. 1959. április 9-én végezték ki, 25 évesen.

Esztergomban született. Apját nem ismerte, anyja, akárcsak testvéreit, őt is menhelyre adta, tizenhárom éves koráig különböző családoknál nevelkedett. Ekkor anyja magához vette, és varrni taníttatta. Hamarosan azonban elköltözött hazulról, ipari tanuló, majd az újpesti Pamutipari Vállalatnál orsózó lett. 1952-ben a honvédségnél lett takarítónő, majd letartóztatásáig a Lámpagyárban dolgozott. 1956. október 24-én gyalog indult munkahelyére, amikor a Margit hídon csatlakozott a tüntetőkhöz. E napon ismerkedett meg a Corvin közben Wittner Máriával, akivel a sebesültek ellátásában segített. Október 27-étől a Vajdahunyad utca 41. szám alatti ház lett a bázisuk. A harcokban vállalt szerepe tisztázatlan, de a rendfenntartásban biztosan részt vett. Október 30-án a pártház elfoglalása után érkezett a Köztársaság térre, részt vett a titkos börtönök keresésében. A harcok befejeződése után november 7-én Ausztriába, majd onnan Svájcba menekült. A forradalom idején megismert vőlegénye hívására, az amnesztiában bízva, 1957. január 12-én jelentkezett az ottani magyar követségen, és hazatért. 1957. június 25-én tartóztatták le. 1958-ban halálra ítélték. 1959. február 26-án kivégezték. 

- értékelte kérdésemre Békés Márton kutatási igazgató az elmúlt egy év munkáját. A múltidézés után a történész elmondta, hogy az emlékév üzenete maximálisan célba ért, hiszen annak lényege a köszönetnyilvánítás, a meghajlás az '56-os hősök előtt. 

- mondta Békés. A 60. évforduló kapcsán továbbá elmondta, hogy az emlékévnek célja volt lemosni az 50. évforduló gyalázatát, hogy szerethető és ünnepelhető legyen. A Terror Háza szervezésében két kiváló kiállítást is megtekinthetünk jelenleg is. Az egyiket a Terror Háza Andrássy felőli utcafrontján, ahol tablókiállítás várja az érdeklődőket és az emlékezni vágyókat. A tucatnyi tabló a pesti srácokat, mint a forradalom motorjait eleveníti meg. A másik, az Egy akaraton 1956-2016 című egyedülálló időszaki kiállítás szintén nagyon ajánlott, hiszen itt testközelből élhetjük át a forradalom legfontosabb pillanatait 360 fokos VR szemüvegek segítségével. Hat darab 4-5 perces kisfilm kalauzol el minket '56 októberébe, utazhatunk tankban, tanúi lehetünk egy megható búcsúnak, de kegyetlenül ki is hallgatnak minket.

Az emlékév kampányáról szólva Békés Márton megjegyezte, hogy a palkátok elkészítésekor fontos tényező volt, hogy a forradalom hőseit arccal és névvel jelenítsék meg.

November 4-én, este hét órától pedig gyújtsunk gyertyát és helyezzük el ablakainkban, köztereinken, hogy mindenki lássa: 1956 hőseit nem felejtjük el soha!