A gyerekeinket meg kell védeni – ez vitán felül áll, ebben minden normális ember egyetért, politikai hovatartozástól függetlenül. Abban viszont már nem, hogy tulajdonképpen mitől is. A gyermekvédelem, ahogy eddig ismertük, az eddigi felkészültségével nem áll még készen a XXI. század újfajta veszélyeire. A dolgát pedig erősen nehezíti, hogy a magukat gyermekvédőnek nevező szervezetek olyan mozgalmakat támogatnak, amelyek politikai céljaik érdekében kizsákmányolják a kicsiket.

A túlzott digitalizáció, az internet, a közösségi média és az agresszív szexuális propaganda, ezen belül az aránytalanul sok LMBTQ-propaganda, mind olyan felületek, eszközök, amelyek szinte ellenőrizhetetlenné és kontrollálhatatlanná váltak, köszönhetően annak, hogy amikor elindultak, még mind jópofának, hasznosnak, érzékenyítésre alkalmasnak tűntek. Amikor megjelent az első okostelefon, senkinek nem az volt az első gondolata, hogy majd a nyolcéves gyerekek két kattintással érik el rajta a pornót. Amikor végre eljutottunk odáig, hogy egy nem heteroszexuális vállalhatta másságát a nyilvánosság előtt, és nem verték meg érte, akkor sem azzal fogadták, hogy „ez veszélyes, mert pár év múlva a hozzád hasonlók fogják felvilágosítani a gyerekeket az óvodában”. Szépen lassan, alattomosan váltak szélsőséges eszközökké és veszélyes mozgalmakká, hogy aztán szembemenjenek mindennel, ami a józan észt, a normalitást képviseli. A gyerekekre pedig olyan veszélyt jelentenek, aminek súlyát még mindig csak becsülni tudjuk, mert az a generáció, amelynek mindez az élete szerves részévé vált, még mindig nem nőtt fel.

Itthon megvan az az előnyünk, amit a „fejlett Nyugat” már soha nem hozhat be: tanulhatunk az ő hibáikból. Végignézhettük, milyen az, amikor az elfogadásra érzékenyítésből a szélsőséges baloldali eszmék újraéledtek, amikor a nők emancipációja egészen a „mérgező maszkulinitással” vádolt férfiak elnyomásáig jutott, most pedig látjuk, hova vezetett az egyre több betű az LMBTQ-szivárványban: egészen odáig, hogy vitatéma lett abból, kinek van joga felvilágosítani a gyerekeket.

Ha valóban meg akarjuk védeni a gyerekeket a rájuk leselkedő veszélyektől, akkor muszáj lépést tartanunk a korral, mert azok a gyakorlatok, szabályok, törvények, amelyeket eddig ismertünk és alkalmaztunk, ebben az új, furcsa korban már kevesek lesznek. A gyerekek a jövő, a jövőt pedig nem tékozolhatjuk el azzal, hogy várunk, hogy nem hiszünk a szemünknek, hogy naivak vagyunk, és nem kezelünk valódi veszélyként valamit, ami elsőre jó ötletnek tűnt: mindegy, hogy a menő okostelefonokról van szó, „csak” az internetről vagy a szivárványszínbe öltözött szexuális propagandáról.