Aki elveszít valamit, az gyászol: nincs ez máshogy az országgyűlési választások esetében sem. Puzsér Róbert saját bevallása szerint „szabályos depresszióba esett” és hasonlóan érezhetik magukat mindazok, akik elhitték a baloldal meséjét az összefogás sikeréről: bennük most keményen dolgozik a gyászmunka. A gyásznak ennyire a kezdeti szakaszában nem várhatunk érett megküzdést a gyászolótól, ezért a „jogállamiság itthon illúzió”, a „Magyarország jövője elesett” és az „innen el kell menni, mindegy, hova” analógiájú reakciókra egy nagyobb sóhajon kívül talán nem érdemes reflektálni, az azonban kérdéses, hogy várhatunk-e a későbbiekben kézzelfogható önreflexiót a baloldaltól. A szavazóik mindenesetre megérdemelnék, ahogy talán egy új, őket tisztelő ellenzéket is.

A megújulás, a változás szükségességén talán kár is vitatkozni, a választás ugyanis nemcsak azt mutatta meg, hogy mit akarnak a magyarok: békét, stabilitást, cselekvő kormányzást; hanem azt is, hogy mit nem: alkalmatlan politikusokat, álügyeket, káoszt. Újra bebizonyosodott, hogy az „isten, haza, család” nemcsak egy jól hangzó, megmért, stratégiai szlogen, hanem egy valódi identitás, míg az „O1G” nem politikai program.

Ha előbb nem is, négyévente eljön az alkalom, amikor a politikusoknak meg kell nézni a tükröt: múlt vasárnap elég élesen láthatták magukat, ahogy azt is, hogy az álügyeik, az importált ideológiák nem vakítottak meg akkora tömeget, mint remélték és a buborék kipukkadt. Az újra narancssárgába borult térkép közepén pontosan látszik, mekkora is volt ez a buborék: éppen Budapest-méretű. Ez a buborék kényelmes, nem követeli meg a gondolkodást, mert a világképe zárt és tökéletes, amiben minden igazolt, minden stimmel, mert mindenki azt látja és hallja, amiben önigazolásra lel. Valóban sokk-szerű lehet, amikor egy ilyen gondosan felépített buborék kipukkad és érthető, hogy a tükör nézegetése túl fájdalmas, míg bűnbakokat keresni sokkal könnyebb és bátorság sem kell hozzá. Kézenfekvő rámutatni erre a tanulatlan, koszos körmű, alkoholista, fogatlan vidéki népre, akik már megint nem vették észre, hogy megvezették őket. Pedig bármilyen tökéletes is ez a buborék, bármilyen kényelmes is benne, muszáj lesz lealacsonyodni a szintünkre.

Nehéz a feladat és nem azért, mert olyan óriási lenne ez az intellektuális szakadék, mint amilyennek szeretnék látni azt a Nagykörúton belülről. Az égig érő erkölcsi piedesztált sokkal nehezebb elengednie a budapesti, baloldali értelmiségnek. Amilyen erősen ragasztja hozzá őket a gőg, könnyen lehet, hogy soha nem is fog sikerülni.