A csapból is az új Joker-film folyik, a nők (de főleg tinilányok) kissé tán elfogultan állnak hozzá Joaquin Phoenix miatt, kigúvadt szemekkel, ellentmondást nem tűrő hangon követelik neki az Oscar-díjat. De azért az ne számítson már színészi teljesítménynek, ha valaki lefogy egy szerep kedvéért. Mert Phoenix ezen kívül mást nem tett, egy amúgy is labilis, érzelmi zavarokban dúskáló alkoholistától szerintem nem nagy teljesítmény eljátszani egy másik őrültet. Hogy pontosan milyet, azt a rendezőknek sem sikerült kitalálniuk a film végére sem, biztos, ami tuti, beleírtak mindent a szerepbe: tic-zavar, poszttrauma, szorongásos zavar, téveszmék, szociális háló eltűnése miatti kriminalizáció. A katasztrófaturistáknak jó lesz.

Az új Joker-film egy nagyon összetett problémát igyekszik bemutatni majdnem körültekintően: miért is lesz valakiből bűnöző, ki a valódi felelős a kriminalizálódásért és hol lehetett volna megállítani a folyamatot.

A majdnemség okával vádolható lenne a hollywoodi szórakoztatóipar felszínessége, moziba mégiscsak azért megy az ember, hogy szórakozzon, ha mélyen érdekli az ügy, majd elolvas pár tanulmányt. Első ránézésre még következetesnek is tűnik a történet: egy férfi meglehetősen rossz anyagi körülmények között gondoskodik pszichotikus beteg anyjáról, aki szétabuzálta nevelőapjával gyerekkorában. A férfi nulla érzelmi támogatást sem kapott egész életében, most pedig az államilag támogatott rendszer segítségével a világ összes gyógyszerét beszedi tünetei enyhítésére. Ez tartja benne az utolsó idegszálat, ami még a kvázi-realitáshoz köti, aztán mivel a gonosz állam nem költ ilyen fenntartó kezelésekre, megszűnik ez is, nincs több gyógyszer, a téveszmék elszabadulhatnak és jöhet a bűnözés. A film két következtetés felé mutat: ha traumatizált a gyerekkorod, bűnöző leszel, de legalábbis mentális beteg; ha mentális beteg vagy, az addig igénybe vett egészségügyi ellátás pedig megszűnik, akkor az ellátás hiánya okolható azzal, ha bűnöző leszel.

És itt érünk vissza a majdnemséghez. Hogy ennyire túl egyértelműnek tűnik az új Joker-film története, azzal a Hollywoodot már évek óta maga alá gyűrő ideológia okolható. Amiért mindennek elkészül a női változata, amiért robotszexuális szerelem nélkül már nincs Star Wars-film sem. Most épp a mentális zavarokat normalizáló trend mutatta meg magát. Ahogy minden más liberális vadhajtás, ez is egy teljesen normális feltevésből indul ki: érdemes megismerni a pszichés zavarok hátterét, mert többen élnek velük a környezetünkben, mint gondolnánk; a tudatlan ítélkezés és totális kirekesztés helyett pedig valamennyire mi és a környezetünk is képesek vagyunk alkalmazkodni hozzájuk. Ettől a normális elfogadástól viszont a liberális agymenés eljut odáig, hogy a mentális zavarok menők, sőt, szupererőt adnak. Menő lett arról posztolni az Instagramon, ha épp rád tör a szorongás és nem tudsz kijönni a házból, aki meg húsz évig ájultra itta magát, de ma már egy éve józan, abból hőst csinálnak. A zavar eredetének megértése pedig általában egyenlő a felmentéssel: Hát persze hogy tömeggyilkos lett, hiszen olyan rossz gyerekkora volt! Aki tehát bűnöző lett, azt meg lehet érteni, ha pedig meg lehet érteni, el is lehet fogadni.

Pedig nem mindent kellene elfogadni. Az őrület normalizálásával csak olyan eredményeket érünk el, mint a félresikerült integráció az iskolákban, ahol a viselkedészavaros gyerek egy átlagos kedd reggelen a normálisba vágja a ceruzáját, mert bal lábbal kelt fel. Vagy ott van a tűcsereprogram: ártalomcsökkentés címmel óvják a drogosokat a fertőzött tűk többszöri használatától, de az már nem érdekel senkit, hogy a használt hepatitiszes tűk ott ropognak másnap a babakocsi kereke alatt.

Mindennek van egy eredettörténete. Mindenki okkal lett az, ami. Az ősrégi öröklés-környezet vita sosem zárul le, valószínűleg nem véletlenül: az okok általában nem vegytiszták. Egy Joker-féle pszichotikus elveszítheti a kapcsolatot a realitással és követhet el bűncselekményt – ellátórendszer ide vagy oda. Egy drogos újra fogja használni a szennyezett tűjét és eladja a tisztát anyagért, hiába az ártalomcsökkentés. Az elmebajt nem lehet kivenni az emberből, de az elmebajost ki lehet venni az emberek közül. A kérdés az: Kit és valójában kitől akarunk megvédeni?