A közösségi média rossz hatásait napokig lehetne sorolni, de ami talán a leglátványosabb, hogy mennyire átalakította a kommunikációnkat. Az állandó készenlét, a folyamatos megosztáskényszer és a szorongás, hogy miért nem válaszol a másik, teljesen új kapukat nyitott a párkapcsolati problémák, teljesítmény-, figyelem- és tanulási zavarok előtt is. Ráadásul a facebookos jelenlétnek nincs sok köze az őszinteséghez, az itt kimutatott érzelmek nagy része nem is valósan megélt, a megosztott tartalmak pedig általában csak vágyódások, de sok közük nincs a valósághoz.

Az egyik tipikusan ilyen helyzet, amikor meghal egy sokak által ismert személy, a Facebook népe pedig hosszas megemlékezésbe, személyes történetek megosztásába és a profilképek feketére cserélésébe kezd. Az egész végtelenül mű és hiteltelen, ráadásul még rosszul is eshet annak, aki valóban kötődött az elhunythoz, akinek a vesztesége valódi. A napokban Baló György halála miatt söpört végig a Facebook-gyász a közösségi felületen, de ugyanezt a jelenséget látjuk, ha távozik az élők soraiból egy híres zenész vagy színész, ilyenkor a hozzájuk köthető legismertebb dalok vagy filmjelenetek árasztják el az üzenőfalat.

Mert valójában nem is gyászol, az egész csak róla szól.

A gyász egy bonyolult folyamat, többféle és kevert érzelmekkel, a veszteségélmény feldolgozása pedig nem megy egyik napról a másikra, ez egy többlépcsős folyamat. A valódi gyászt pedig nem tudja megélni az, aki nem kötődött az elhunyt személyhez. Lehangoltságot érezhet és emlékeztetheti valaki más halála az élet és az ő saját halandóságára, de ez össze nem hasonlítható egy valóban, mélyen megélt gyásszal. Osztozni ebben a lelki űrt képző sötét veszteségben valakivel, aki szintén átéli azt, erőt adhat, támogatást nyújthat a feldolgozás lépcsőjének megmászásában. Az őszinte részvétnyilvánítás szintén segíthet, a gyakorlatban ez ugyanis az odafordulást, a meghallgatást jelenti, mintegy legitimálja a gyászoló érzéseit, aki akár kisírhatja magát a részvétet nyilvánítónak, anekdotákat mesélhet az elhunytról, vagy csak csöndben ülhet vele, amíg az szintén hallgat és addig sincs egyedül. A közösségi média hírfolyamába posztolt fekete keretes profilkép több száz ismeretlentől nem helyettesíti, de meg sem közelíti ezt az odafordulást. Az ugyanis egy kicsit sem szól a halottról vagy a gyászolóról, inkább belemászás egy rendkívül fájdalmas intim térbe. Miközben az ilyen posztok sokszor a lájkoknak szólnak.

Baló halála kapcsán sem látunk mást, mint egyéb esetekben:

Csak mindeközben vannak a valódi barátok, családtagok, akik őszintén élik meg érzéseiket, ezért sokan inkább magukba fordulnának veszteségüket feldolgozni. Nekik még nehezebb lehet most, hogy elhunyt szerettükről posztolnak vadidegenek a közösségi hálón. A szokásos Facebook-gyászverseny pedig nem áll le, ahogy korábban terrortámadások, buszbalesetek vagy hírességek halálakor mindig elstartolt, változatlanul el fog majd újabb halálhírek és tragédiák kapcsán is. Csak lehet, hogy nem kellene mindenből divatot csinálni.