Az utóbbi években egyre több szó esik a bántalmazásról, annak különböző formáiról, fajtáiról. Ennek oka többek között a metoo-mozgalom is, aminek elég sok van a rovásán: legalább annyit ártott az erőszak elleni harcnak, mint amennyire segítette azt. A lehetőséggel, hogy bizonyíték nélkül lehet valakit bemondásra erőszakkal vádolni sokan visszaéltek, de ugyanígy tény, hogy az erőszak témája már nem számít tabunak, azokhoz is elér, akik közvetlenül nem is érintettek. Felismerni a bántalmazó viselkedést nagyon fontos lenne, legsúlyosabb esetben az életünk is múlthat rajta.

De mi a helyzet azokkal, akiket azok bántalmaznak, akiktől a biztonságot, a legerősebb, feltétlen szeretetet kellene kapniuk? Mi a helyzet a gyerekekkel?

Azok a gyerekek, akiket szüleik bántalmaznak borzasztóan nehéz helyzetben vannak: a bántalmazott gyerekek kötődnek bántalmazó szüleikhez, akiknek tetteit nem tudják reálisan nézni, értelmezni, elválasztani a bántó és a törődő viselkedést egymástól. Egy gyerek számára a szülő tekintély, akit nem kérdőjelez meg: a bántalmazó szülő gyereke elhiszi magáról, hogy a bántalmazást megérdemelte, mert ő „rossz”. A bántalmazott gyerek olyan közegben nő fel, ahol elmosódnak a határok a bántás és a szeretet között, pedig ez a kettő nem is különbözhetne jobban egymástól.
A bántalmazott gyerek hisz az olyan mondatoknak, hogy „azért ordítok veled, mert szeretlek, ha nem szeretnélek nem törődnék így veled” és elhiszi, hogy aki őt szereti, az „őérte ordít, őérte bánt”. Egy gyerek nem fog szólni, hogy őt otthon bántják, hogy mérgező a közeg, amiben felnő, hogy nem tud biztonságosan kötődni a szüleihez, hogy azt sem tudja, mi az a biztonság. Egy gyereknek nincsenek meg a szavai arra, hogy leírja azt, ami vele történik.
A legtöbb gyerek már rég felnőtt, mire egyáltalán felismeri saját maga előtt, hogy mi is történt vele – és ekkor lehet, hogy még mindig nem szól. A legtöbb mire felnő sem ismeri fel, mi is történt vele. A legtöbb bántalmazott gyerek elhiszi magáról, hogy ő megérdemli a bántást, hogy ő rossz, semmirekellő, nem érdemli meg azt, amire vágyik, hogy jobban jár, ha csöndben marad.
A bántalmazott gyereknek nincs kontrollja afölött, ami vele történik, elkezdi hát kontrollálni azt, amire csak ő képes: az evési, alvási, szobatisztasági szokásait. Egy bántalmazott gyerek, ha elhitte magáról, hogy ő rossz, akkor „rosszul” is fog viselkedni: tör-zúz, kiabál, verekszik, szabályt szeg – mert ilyenek a „rossz” gyerekek. Egy bántalmazott gyerek, ha megtanulta, hogy jobban teszi, ha csöndben marad, visszahúzódik, hallgat, nem keresi a társaságot, de befelé ordít és egy idő után csak a szorongásait hallja meg. Egy bántalmazott gyereknél nincs magányosabb, sokszor még saját magára sem számíthat, mert már önmagában sem bízik.

A bántalmazott gyerekből olyan felnőtt lesz, aki mindig megkérdőjelezi magát, nem hallgat a saját megérzéseire, mert saját magában sem bízik. Elhiszi, hogy csak túlreagál egy bántó helyzetet, mert ő valójában csak „túl érzékeny és sértődékeny”. Egy felnőtt, akit gyerekkorában bántalmaztak türelmetlen magával, folyton nyomás alá helyezi és a legkisebb hibáiért is ostorozza saját magát. Fel fogja menteni azokat, akik rosszul bánnak vele, így könnyen kerül bántalmazó párkapcsolatba, ahol ugyanabban az ismerősen bántó közegben élhet, amiben felnőtt. Egy gyerekként bántalmazott felnőtt elhiszi, hogy neki nem kell nagyot álmodnia, hogy beéri a kicsivel is, miközben végig nézi, ahogyan mások végrehajtják az ő céljait, megvalósítják az ő álmait.
Egy gyerekként bántalmazott felnőtt nem feltétlenül lesz maga is bántalmazó, képes lesz egészségesen szeretni, bízni magában, megtanulni szeretni saját magát, biztonságosan kötődő gyereket nevelni – akkor, ha szembenéz mindazzal, ami vele történt és a gyógyulást választja. Ehhez azonban először fel kell ismernie és ki kell mondania mindezt. Ez az első lépés talán a legeslegnehezebb.

Biztosan nagyon sokan unják már a bántalmazás témáját, nem értik, miért kell erről ennyit beszélni újra és újra. Nem segít az sem, hogy a baloldali kötődésű mozgalmak, „civil” szervezetek kisajátítják maguknak az ügyet, hogy aztán politikai hasznot remélve visszaéljenek az áldozatok helyzetével.
Valóban jó lenne, ha kevesebbet beszélnénk a bántalmazásról. De nem azért, mert unalmas, mert kártékony a metoo-mozgalom vagy, mert nem hoz elég kattintást egy ilyen témájú cikk. Azért lenne jó kevesebbet beszélni róla, mert az azt jelentené, hogy már nincs rá szükség: mert már egy gyerek sem zárkózik a szorongásból, érzelmi és kötődési zavarokból, traumákból épített falai mögé, egy gyerek sem hiszi el azt, hogy a szeretet bánt és egy gyerek sem gondolja azt, hogy nem érdemli meg a szüleitől a feltétel nélküli szeretetet.
Addig is: beszélünk róla.