Általában minden fiatal életében eljön az a pont, amikor szülei, tanára, a védőnő vagy a környezetéből egy felnőtt, egészen jószándékkal, de baromi kellemetlen módon elbeszélget vele arról, hogy hogyan is lesznek a kisbabák. Egy biztos, mind a két fél a lehető leggyorsabban túl akar esni a felvilágosításon, a fiatalok azért, mert amikor az ominózus beszélgetés megtörténik, már tudnak mindent, a felnőtt meg azért, mert fogalma sincs, hogyan is kéne ezt jól csinálni. Ami azt illeti, van még hova fejlődni itthon is a szexuális nevelés terén, nemcsak az intézményeknek. A feladat nehéz, ugyanis egy ördögi körről van szó: a felnőttek sem mernek beszélni a szexről, de még saját testüket is sokan zavarbaejtőnek érzik, az orvosnál sem tudják sokan, hogyan nevezzék meg intim testrészeiket. Ezért aztán gyerekeiknek sem tudnak természetességel beszélni róla, bár a szex és a nemi szervek működésének ismerete teljesen természetes dolog lenne, óriási tabutéma a legtöbb családban. Pedig a család lenne az első, legbelsőbb kör, ahol egy gyerek még az ehhez fűződő zavarba ejtő kérdéseit is feltehetné.

Az már csak hab lenne a tortán, ha az óvodák, iskolák és prevenciós intézmények is tabuktól mentesen, a misztifikációt félredobva, a gyerekek és kamaszok nyelvén tudnák a megfelelő egészségnevelést átadni számukra. A WHO most – és nem először – ajánlásokkal próbálkozik. A programjuk addig ígéretesnek is tűnik, hogy életkorokra lebontva megkülönböztetik, mit is kellene tudniuk a gyerekeknek az emberi testről. Az már kevésbé, hogy az ajánlás teljesen természetes módon tartalmazza a genderideológiát: szerintük a 0-4 éves kor ideális arra, hogy az óvodás kisgyerek már tudja: az, hogy ki fiú és ki lány, igazából érzés kérdése. A kézikönyv tartalmaz ajánlásokat és jó gyakorlatokat arra vonatkozóan is, hogy hogyan kell beszélni a kisiskolásokkal a migrációról és persze az elfogadásról. Hogy a szín tiszta ideológia hogyan jön az egészségneveléshez, azt egy progresszív balliberális biztosan meg tudná magyarázni, egyelőre az is elég nagy probléma, ami a 0-4 éves korosztály „egészségnevelésénél” ajánlatos – és nem azért, amiért első ránézésre gondolnánk.

Az első gondolata sokaknak az, a WHO ajánlását nézve: Mi szüksége egy 4 évesnek szexuális nevelésre? Egyértelműbb lenne, ha eleve nem szexuális nevelésről, hanem egészségnevelésről beszélnénk: hogy ilyen pici korban már tisztában kell lenni a kézmosás fontosságával vagy a pelenka elhagyása miatt a megfelelő WC használattal, az nem vet fel további kérdéseket. Ehhez viszont a kisgyerekeknek már ismerniük kell annyira saját testüket, hogy az alapvető higiénés szabályokat is értelmezni tudják. Az abúzusprevenció is valahol ebben a korban kezdődik: egy hároméves már bőven tudja értelmezni azt, hogy a bugyi alatti testrészeihez nincs joga másnak hozzáérni. A 0-4 éves kor pedig más miatt is szenzitív periódus: a kisgyerek természetes kíváncsiságánál fogva fedezi fel saját testét, 4 éves korában már egyértelműen látja a különbséget saját és más, ellentétes nemű társainak teste között. A „fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk” nemcsak, mint alapvető tény válik számára világossá, de a nemi identitásának kialakulása is erre a korra tehető.

Ami még az „alapvető tényt” illeti: a felfedezéshez hozzátartozik az is, hogy az óvodáskorú kisgyerek rájön, örömet tud szerezni magának azzal, ha az intim testrészeihez nyúl. Ez persze egy felnőtt számára rettenetesen zavarbaejtő, míg a kisgyereknek teljesen ártalmatlan és természetes. Ha a szülő azt látva, hogy gyereke éppen „illetlen helyekre nyúlkál”, leszidja, esetleg megbünteti miatta, azzal komoly kárt tud neki okozni. Ebben a korban ezért az egészségnevelésnek része kell, hogy legyen annyi: az intim területekre nem illik mások előtt nyúlkálni, másnak nem szabad hagyni, hogy oda nyúljon, ha pedig ő nyúl oda, azt csak tiszta kézzel tegye. Ez nem egyenlő az óvodások maszturbálásra tanításával és a szülőn kívül másnak nem nagyon szabadna ezzel foglalkoznia. Más szempontból is fontos viszont ez az időszak.

Freud pszichoszexuális elméletében különböző életszakaszokban tárgyalja a gyerek fejlődését, érését – amely során a pszichés fejlődés épp annyira fontos, mint a biológiai érés, a kettő így szorosan összefügg. A szakaszok a következők:

• Orális szakasz (18 hónapos korig, az örömszerzés a szájhoz köthető, a csecsemő mindent a szájába vesz)
• Anális szakasz (18 hónap–3 éves kor; szobatisztaság kialakulása)
• Fallikus szakasz (3–6 év; nemi identitás kialakulása)
• Látencia szakasz (6–serdülőkor)
• Genitális szakasz (fiatal felnőttkorig, kb. 20 év)

A freudi elképzelés első hallásra túl ezoterikusnak tűnhet, a mai pszichológia azonban továbbra is érvényesnek tartja azt az elképzelést, hogy az adott szakaszok adott megoldandó feladatokkal is járnak, amiket, ha sikeresen „megoldunk” és megtapasztaljuk az adott szakasz örömét, tovább léphetünk a következőre. Ha viszont valamilyen konfliktus lép fel az adott szakaszban, kialakulhat fixáció, ami mint egy lenyomat, hatással lesz a felnőttkori személyiségünkre. Ami a WHO progresszív szexuális nevelését illeti: pont belepiszkál a genderelmélet csöpögtetésével abba az érzékeny időszakba, amikor a nemi identitás kialakulása van soron.

A fallikus szakasz leginkább arról ismerhető fel, amikor a kisgyerek a fejébe veszi, hogy ő az anyukáját fogja feleségül venni (vagy apukához megy hozzá) és általában nagyon aranyos módon, de verseng az ellentétes nemű szülővel. Ezek a konfliktusok az azonos nemű szülővel teljesen normálisak és az egészséges fejlődés részei: akkor tudnak feloldódni, amikor a gyerekek azonosulnak az azonos nemű szülő nemi szerepével, megtörténik bennük az identifikáció, a kislányok azonosulnak a nőiséggel, édesanyjukkal, a fiúk pedig a „férfiúi” szerepekkel.

Na most képzeljük el, ha ebben az időszakban megérkeznek a WHO ajánlását követő szexuális nevelők, esetleg progresszívabb óvodákban a dragqueenek, akik elmondják a 4-5 éves gyereknek, hogy ez a fiú-lány dolog csak valami maradi kategória, a kisfiúk igazából lehet, hogy kislányok vagy akár csillámpónik, mert ma már az is lehet bárki.

A WHO ajánlásában nem az az ijesztő, hogy kimondják: az óvodáskorú gyereknek is van szexualitása, mert épp felfedezi magát és ebben támogatni kell, hanem az, hogy

Mindezt úgy, hogy a „nemzetközi ajánlás” felülírja a család szabályait. Pedig a gyerekek nevelésébe elsősorban a családnak van beleszólása, az, hogy a kor milyen ideológiái divatosak, nem szabadna, hogy szempont legyen.