„Diktatúra van, rántott húsra sincs pénz, még az esőerdő is lángol és erről egy személyben a ’csúti tehet” – általános gyűlölködő ellenzéki gondolatmenet. Hallgatjuk, ízlelgetjük és valahogy nem áll össze: megőrültek ezek? – kérdezhetnénk jogosan, hogy aztán az ő szemükben mi legyünk az alávaló hangulatkeltők. Nem őrület, de nem is normalitás, hanem politikai hisztéria ez. A belső frusztrációk kivetítése, bűnbakok keresése és üldöztetési kényszerképzetek keveréke, amik egész tömegeket képesek egy végeláthatatlan önigazoló spirálba behúzni. Most éppen az amazonasi esőerdő égése az apropó, de ugyanezt a működést láttuk az őszi tüntetéshullámok mögött és ugyanez a magyarázata a Donald Trump miatt az utcán üvöltöző libsik viselkedésének.

A politikai hisztéria sajátossága, hogy közösségi elmebaj. A közösség tagjai egyénenként egész normálisak, felfogják és megértik az észérveket, tehát nem sok gonosz, bolond emberről van szó, a téveszmés működést a közösségi helyzet generálja. A csoportos hisztéria az egész közösség együttes állapota, egy megteremtett alternatív valóság, ami belülről teljesen józannak és reálisnak tűnik. A hisztéria persze megteszi a hatását, ki tud ugyanis termelni egy egészen korlátolt, szélsőségbe hajló emberfajtát, akik vakon hangoztatják a hiszterizált közösségük önáltató ostobaságait. És a közösségen felül persze ott állnak a haszonélvezők, akiknek eszük ágában sincs kijózanítani a társaságot, sőt, gerjesztik őket, mert érdekük fűződik hozzá.

Az amazonasi esőerdő példája: Ég az erdő egy része, ez világos. A zöldpolitikát meglovagló pártok és szervezetek pedig felnagyítják az ügyet „a Föld tüdeje lángol” típusú hangulatkeltő szlogenekkel, ráterhelve a felelősséget a politikai ellenfeleikre. A klímahisztériával már évek óta gerjesztik az embereket, egy ilyen felnagyított eset tehát jó csali, azonnal be is kapják a hiszterizálhatók, és láss csodát: kész is a közösségi elmebaj. Özönlenek a világvégét vizionáló Facebook-posztok, a „bezzegnotredame-os” megmondások és a csúnya, gonosz jobboldali vezetők hibáztatása. Belülről teljesen egyértelműnek tűnik a hisztériásoknak, hogy igazuk van, hiszen az erdő valóban ég, az élővilág eltűnik vele együtt, a világvégét jósló cikkek pedig megjósolták, hogy egyre több tűz lesz. És akkor az egyszeri hisztériás kiakad: szegény fák, és jaj nem lesz oxigén, anélkül meg nehéz létezni ugye, és különben is, láttak egy képet egy szénné égett orangutánról, Istenem, a kölykei meg árván maradtak, miért nem tesz senki semmit, ez is az Orbán miatt van, sőt, a keze is biztos benne van az egészben. Majd pedig fogadkozik: holnaptól nem eszik húst, kirak még két őserdős fotót a Facebookra, még utal is egy ezrest valamelyik zöldpolitizáló multicégnek, és megkönnyebbül, hogy mennyire jó ember.

A közösségi média persze felületet szolgáltat az elmebaj terjesztésének, és a létrehozza a közösség látszatát. Az önigazoló működés pedig rögtön bekapcsolódik: csak azokat a híreket és oldalakat olvassa a hisztériás, ami őt igazolja. Ezzel és a jajveszékeléssel persze nem oldódik meg semmi, de pont ez a lényeg: hiszen a hisztéria éppen a probléma elől való kitérést jelenti. A hisztériában résztvevőkre jellemző, hogy önértékelésük túlméretezett, a reakcióik ezáltal túlméretezettek és irreálisak. A hisztériás gondolkodása, a felhergelt érzelmei már beteges módon hozzákapcsolódnak egyetlenegy élmény egyoldali értelmezéséhez: Ég az esőerdő, tehát lángol a Föld tüdeje – mindegy, hogy az ezer módon cáfolható a realitásban. Ebben a beszűkült állapotban pedig, bár azt hiszi, hogy valóban cselekszik (utalja az ezrest a Greenpeace-nek, posztol a Facebookra), a valódi probléma megoldhatatlanná válik (mert senki nem tesz semmit valójában). Ezt viszont sem egyéni, sem közösségi szinten nem képesek bevallani maguknak, bűnbakokat és álmegoldásokat keresnek inkább: Orbán, Bolsonaro és minden jobboldali mondjon le. Az álmegoldások és az önigazolás érdekében pedig (nem teljesen tudatosan, magukat is becsapva) megteremtenek egy hamis helyzetet, amiben úgy tesznek, mintha egységesek, függetlenek és demokratikusak lennének, pedig nem azok. A realitás pedig folyton próbák elé állítja őket. Ha őket cáfoló észérvekkel, tényekkel találják szembe magukat, azokat csuklóból elhárítják, olyan magyarázatokat és lehetséges álmegoldásokat keresnek, amik nyilvánvalóan nem állnak meg a józan ész talaján, de az ő hamis helyzetüket fenntartják. Megvannak a saját maguk szólamaik, amikkel el tudják ütni a számukra kellemetlen érveket: A politikusok a saját érdekeik mentén cselekednek, korrupció van, miközben itt a sok kutatás, hogy belehalunk a klímába, az erdő meg ég vagy nem ég?!

És mindegy, hányan mondják, hogy nincs igazuk, hogy csúsztatnak és szélsőséges az értelmezésük, mindegy mennyi kézzelfogható bizonyíték van, az őket nem fogja érdekelni. Mert a saját maguk által megalkotott világképük zárt és tökéletes: valahogy minden érv tökéletesen kapcsolódik egymáshoz, nincs ellentmondás, minden igazolt, minden stimmel benne. Viszont nem azért stimmel benne minden, mert megfelel a valóságnak. Hanem azért, mert a megalkotott hamis helyzet előfeltevéseit érthető, koherens érvrendszerbe helyezi, és pontosan azt mondja, amit az ebben a helyzetben lévők hallani akarnak. Egy önigazoló spirál mélyén ül a hisztérikus társaság, ahova már nem ér le semmilyen fény.

És mi történik, ha ez a hiszterizált társaság erőt és hatalmat nyer? Jön a káosz. Annak a végén pedig majd talán megérkezik számukra a kijózanodás, hogy nem így, nem ezt kellett volna. De akkor már mindegy lesz.