Tíz éve azzal vágtam neki a segítő szakmák tanulásának, hogy én bántalmazott gyerekeknek akarok segíteni. Lelkesedésem töretlen volt, egészen addig a gyakorlatig, amikor először találkoztam egy szexuálisan bántalmazott kisgyerekkel. A hároméves fiút soha nem fogom elfelejteni, ahogy azt az űrt sem, ami annak a helyén tátongott benne, ahol a gyermeki felhőtlenségnek kellett volna lennie. Valami akkor eltörött bennem. Azt láttam, hogy a pokol nagyon is valóságos az emberek hozzák létre. Akkor világossá vált számomra, hogy másik utat kell választanom, a határaim úgy üvöltöttek, hogy ezt már nem bírják el. A gyerekként abúzust elszenvedett felnőttek támogatása során tűnt csak fel igazán, milyen kevesen jutnak el arra a pontra, hogy segítséget merjenek kérni.

Egy gyermekkori bántalmazás traumája nem úgy marad a gyerekkel és a későbbi felnőttel, mint egy rossz élmény emléke. A trauma a gyakori elfojtás miatt megfoghatatlanná válik, de ott működik minden egyes gondolat és döntés mögött, ami meghatározza a bántalmazott életét, azt, amit gondol magáról, a másik emberről, a világról. Sok esetben még testi tüneteket is produkál, de van, hogy más pszichés zavar mögé bújik, álcázza magát például egy evészavarban vagy szerhasználatban. Gyakori, hogy a későbbi felnőtt a trauma „álcája” miatt keres segítséget és csak akkor jön rá, hogy mindez tünet, amikor megkapirgálja a felszínt.

Sokszor éri kritika azokat, akik több év, évtized távlatából vallanak arról, hogy szexuális bántalmazás áldozataivá váltak gyerekkorukban. A trauma elfojtása mögött állhat például az az egyszerű ok, hogy gyerekként nem is tudták pontosan mit tesznek velük. Rengeteg esetben fordul elő, hogy a bántalmazót ismeri a gyerek, megbízik benne, kötődik hozzá, a bántalmazó pedig a legtöbbször felépíti az abuzív kapcsolatot, ami sokszor „csak„ érintéssel kezdődik, később manifesztálódik valamilyen konkrétabb szexuális aktusban. A gyerek ilyenkor egy száz százalékig kiszolgáltatott helyzetben van, amit tetéz a bántalmazó részéről a bűntudatkeltés: családon belüli bántalmazás esetében is gyakori, hogy a bántalmazó a gyerek kötődését kihasználva ráveszi, hogy az abúzus a közös titkuk legyen, amit persze a legtöbb esetben valamelyik másik családtag is sejt, de cinkosként hallgat róla. A gyerek hiába érzi, hogy a helyzet rossz, de ebben a kényszerített kontrollhelyzetben nemcsak szólni nem mer, hanem nem is tudja kinek és mégis mit mondhatna – még a szavai sincsenek meg arra, hogy elmesélje, mi is történt vele. Évekkel később, a traumafeldolgozás során is érezheti a szégyent, ami gyerekkorától kezdve végig kísérte életét, ami miatt, ha akart is volna beszélni, nem mert, mert mocskosnak érezte magát, hiába volt ő az áldozat.

A – nemcsak szexuálisan – bántalmazott gyerekekben a trauma hatására megmarad az alapvető bizalom, az autonómia és a kezdeményezőkészség hiánya. A fiatal felnőttkorban Erikson szerint az a fejlődési feladatunk, hogy megteremthessük a függetlenségünket, kölcsönös és intim kapcsolatokat hozhassunk létre másokkal. A gyerekként súlyosan bántalmazott felnőttek ezen a téren sokszor kudarcot vallanak, hiszen az alapok szintjén – önmagukkal való törődés, stabil identitás, stabil kapcsolatok – is hiányosságokkal küzdenek. Judith Herman (2011), a Trauma és Gyógyulás című könyv szerzője szerint a bántalmazottak későbbi intim kapcsolatira jellemző, hogy miközben védelemre és gondoskodásra vágynak az elhagyatástól és kizsákmányolástól való félelem folyton kísérti őket. Ez ahhoz vezethet, hogy hiába vágyja a bántalmazott a megmentését, újra és újra erős, autoriter személyekben találja meg párját, akit aztán idealizál. Aki bántalmazó közegben nő fel, nem tanulja meg szabályozni és tartalmazni az érzelmeit, egy feszült helyzetre könnyen robbanás-szerűen reagálhat, miközben eltaszítja magától azt, akitől a védelmet és a törődést várná. Nehezen vagy egyáltalán nem tudja lecsillapítani magát, mert nem tanulta meg, hogyan kell ezt magától, belső erőforrásaira támaszkodva csinálnia – ezért könnyen nyúl külső szerek, leggyakrabban alkohol vagy gyógyszer után. A trauma úgy van jelen az életükben, mint egy méreg, ami mindenhova beszivárog, hiába próbálnak hátat fordítani neki és új életet teremteni, az folyamatosan jelen lesz életükben.

Szerencsére van remény a bántalmazott gyerekek és a belőlük lett felnőttek számára: a traumafeldolgozás hosszas terápia segítségével lehetséges. Az sem igaz, hogy egy bántalmazottból mindenképpen bántalmazó válik, még akkor sem, ha családon belül bántalmazták: a családban látott és kapott minták ugyanis átalakíthatóak és újratanulhatóak. A megelőzés azonban mindennél fontosabb, ez pedig a gyerekek jogainak előtérbe helyezésével kezdődik és azzal, hogy minden, gyerekek ellen elkövetett erőszak ellen zéró toleranciát kell hirdetni.